Várnai Zseni: Éveim

Amikor negyven éves lettem,
nagyon sokalltam ezt a számot;
egy évecskét hát letagadtam,
hosszabbítván az ifjúságot.

Nem tudtam akkor, mily parázslón
ifjú, aki csak negyven éves,
s magamat csalva ragaszkodtam
ahhoz az egy ellopott évhez.

Mikor azután ötven lettem,
– de csak negyvenkilencet mondtam -,
ma már tudom, – én balga lélek,
akkor is még, mily ifjú voltam.

És egyre szörnyűbb évek jöttek:
milliók haltak, ifjan égtek…
nem számoltam már életemmel,
mindegy volt már: mióta élek.

Mindegy volt már, hogy meddig élek,
– sorsom a messzi csillagokban, -
harcoltam, írtam? árva lélek,
egy elvadult embervadonban.

Hány év repült el így fölöttem,
lehetne száz, vagy ezer év is,
volt úgy, hogy majdnem összetörtem,
aztán szívem föléledt mégis.

Élek, mint ősi tölgy az erdőn,
évgyűrűimmel megjelölve,
s lombkoronás, magas fejemmel
zúgom a dalt, – tán’ mindörökre!
Várnai Zseni
Gondolatok, +1:
Néha rádöbbenek, hogy bármikor elveszthetlek
S arra, hogy nem elég, ha csak egyszer mondom: szeretlek
Hogy bármikor történhet velem vagy veled valami
Hogy milyen jó hangodat hallani
Arra, hogy milyen nehéz néha őszintének lenni
És milyen könnyű egy szóval megbántottá tenni
Hogy meg kell mondani, ha valami fáj
Arra, hogy mindent tönkretehet egy összeszorított száj
Hogy túl rövid az élet arra, hogy veszekedjünk
S, hogy mindig csak jobb sorsot reméljünk
Arra, hogy mindig kell, hogy legyen erőnk arra, hogy nevessünk
És mindig kell idő arra, hogy szeressünk