Megosztás4 jel, hogy szeretteink üzennek a túlvilágról!
Van úgy, hogy nem tudunk kellőképpen elbúcsúzni szeretteinktől, akik itt hagynak minket. Ilyenkor előfordul, hogy nem csak mi, de ők sem tudnak teljesen elszakadni tőlünk, mert lenne még mit mondaniuk.
1. Megjelennek álmainkban
A „látogatások” leggyakoribb formája, amikor lehunyt szeretteink álmunkban térnek vissza, hogy közöljenek valamit. Az ilyen álmok általában nem olyanok, mint a többi, előfordul, hogy szeretteinket nagy fény övezi és azon túl, hogy elmondják, amit akarnak, afelől is biztosítanak minket, hogy a legjobb helyen vannak.
2. Érezzük a jelenlétüket
A hozzátartozók gyakran számolnak be arról, hogy érzik az elhunyt jelenlétét különböző formában. Sűrűbb a levegő, vagy úgy érzik, van valaki a szobában még rajtuk kívül, amikor fizikailag nincs is ott senki. Ha olyan hozzátartozó hunyt el, akinek életében is hozzászoktunk a jelenlétéhez, halála után is ugyanúgy tudatában leszünk annak, ha velünk van. Egy gyenge, halvány érintés vagy ölelés érzete szintén lehet annak a jele, hogy elhunyt szeretteink kapcsolatot szeretnének teremteni velünk.
3. Érezzük az illatukat
Sokan arról számolnak be, hogy szeretteik halála után cigaretta, szivarfüst, parfüm, virág vagy egy bizonyos étel illatát érzik, pedig nem főznek, nem dohányoznak, és egyedül vannak a lakásban. Ha éppen cigarettafüstöt érzünk, és nincs senki a környezetünkben, aki éppen dohányzik, de a közeli elhunyt hozzátartozónknak szokása volt dohányozni, nem kizárt, hogy ő szeretné tudatni velünk jelenlétét.
4. Jelek, jelképes üzenetek
Míg sokan meg vannak győződve róla, hogy szerettük figyeli őket és még mindig törődik velük, sokszor nehéz valóban megbizonyosodni róla, hogy megérzéseink helyénvalóak. Ilyenkor olyan egyértelmű jeleket kaphatunk a túlvilágról, amelyeket nehéz figyelmen kívül hagyni. Ha időről időre ilyen nyilvánvaló jeleket kapunk, biztosak lehetünk benne, hogy „odaátról” üzennek nekünk.
Ezek a jelek bárhonnan jöhetnek, figyeljünk oda rájuk.
1. Megjelennek álmainkban
A „látogatások” leggyakoribb formája, amikor lehunyt szeretteink álmunkban térnek vissza, hogy közöljenek valamit. Az ilyen álmok általában nem olyanok, mint a többi, előfordul, hogy szeretteinket nagy fény övezi és azon túl, hogy elmondják, amit akarnak, afelől is biztosítanak minket, hogy a legjobb helyen vannak.
2. Érezzük a jelenlétüket
A hozzátartozók gyakran számolnak be arról, hogy érzik az elhunyt jelenlétét különböző formában. Sűrűbb a levegő, vagy úgy érzik, van valaki a szobában még rajtuk kívül, amikor fizikailag nincs is ott senki. Ha olyan hozzátartozó hunyt el, akinek életében is hozzászoktunk a jelenlétéhez, halála után is ugyanúgy tudatában leszünk annak, ha velünk van. Egy gyenge, halvány érintés vagy ölelés érzete szintén lehet annak a jele, hogy elhunyt szeretteink kapcsolatot szeretnének teremteni velünk.
3. Érezzük az illatukat
Sokan arról számolnak be, hogy szeretteik halála után cigaretta, szivarfüst, parfüm, virág vagy egy bizonyos étel illatát érzik, pedig nem főznek, nem dohányoznak, és egyedül vannak a lakásban. Ha éppen cigarettafüstöt érzünk, és nincs senki a környezetünkben, aki éppen dohányzik, de a közeli elhunyt hozzátartozónknak szokása volt dohányozni, nem kizárt, hogy ő szeretné tudatni velünk jelenlétét.
4. Jelek, jelképes üzenetek
Míg sokan meg vannak győződve róla, hogy szerettük figyeli őket és még mindig törődik velük, sokszor nehéz valóban megbizonyosodni róla, hogy megérzéseink helyénvalóak. Ilyenkor olyan egyértelmű jeleket kaphatunk a túlvilágról, amelyeket nehéz figyelmen kívül hagyni. Ha időről időre ilyen nyilvánvaló jeleket kapunk, biztosak lehetünk benne, hogy „odaátról” üzennek nekünk.
Ezek a jelek bárhonnan jöhetnek, figyeljünk oda rájuk.
Gondolatok, +1:
Mátraalján, falu szélén
lakik az én öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék,
tőle tudom ezt a mesét.
Őzgidácska, sete-suta,
rátévedt az országútra,
megbotlott egy kidőlt fába,
eltörött a gida lába.
Panaszosan sír szegényke,
arra ballag öreg néne.
Ölbe veszi, megsajnálja,
hazaviszi kis házába.
Ápolgatja, dédelgeti,
friss szénával megeteti,
forrásvízzel megitatja,
mintha volna édesanyja.
Cili cica, Bodri kutya
mellé búvik a zugolyba,
tanultak ők emberséget,
nem bántják a kis vendéget.
Gyorsan gyógyul gida lába,
elmehetne az őzbálba,
vidám táncot ellejthetne,
de nincs hozzá való kedve.
Barna szeme bús-szomorún
csüng a távol hegykoszorún.
Reggel bíbor napsugarak
játszanak a felhők alatt.
Esti szellő ködöt kerget,
dombok, lankák üzengetnek:
"Vár a sarjú, gyenge hajtás,
gyere haza, gida pajtás!"
Könnybe lábad az őz szeme,
hej, nagyon is visszamenne,
csak az anyja úgy ne várná,
csak a nénét ne sajnálná!
Éjjel-nappal visszavágyik,
hol selyem fű, puha pázsit,
tarka mező száz virága
őztestvérkét hazavárja.
Ahol mókus ugrabugrál,
kopácsol a tarka harkály,
vígan szól a kakukk hangja,
bábot cipel szorgos hangya.
Várja patak, várja szellő,
kék ég alján futó felhő,
harmatgyöngyös harangvirág,
vadárvácskák, kékek, lilák.
Öreg néne megsiratja,
vissza - dehogy - mégse tartja,
ki-ki lakjék hazájában,
őz erdőben, ember házban.
Kapuig is elkíséri,
visszatipeg öreg néni,
és integet, amíg látja:
"Élj boldogul, őzgidácska!"
Lassan lépdel, csendben ballag,
kattan ajtó, zörren ablak,
onnan lesi öreg néne,
kisgidája visszanéz-e.
Haszontalan állatkája,
egyre jobban szaporázza,
s olyan gyorsan, mint a villám,
fenn terem a mohos sziklán.
De a tetőn, hegygerincen
megfordul, hogy búcsút intsen:
"Ég áldjon, rét, kicsi csalit" -
s mint a szél, eliramodik.
Nyár elröppen, levél sárgul,
lepereg a vén bükkfárul,
hó borul már házra, rétre,
egyedül él öreg néne.
Újra kihajt fű, fa, virág,
nem felejti a kisgidát,
fordul a föld egyszer-kétszer,
zörgetnek a kerítésen.
Kitekint az ablakrésen:
ki kopogtat vajon éjjel?
Hold ragyogja be a falut,
kitárja a kicsi kaput.
Ölelésre lendül karja:
kis gidácska meg az anyja
álldogál ott; beereszti,
szíve dobban, megismeri:
őzmama lett a kisgida,
az meg ott a gida fia.
Eltörött a mellső lába,
elhozta hát a kórházba,
hogy szemével kérve kérje:
gyógyítsa meg öreg néne,
puha gyolcsba bugyolálja,
ne szepegjen fiacskája.
S köd előtte, köd utána,
belevész az éjszakába.
Gida lábát két kezébe
veszi lágyan öreg néne.
Meg is gyógyul egykettőre,
felbiceg a dombtetőre,
s mire tölgyről lehull a makk,
a kicsi bak hazaballag.
Mátraalji falu széle,
kapuban ül öreg néne,
nincs egyedül, mért is volna?
Ha fú, ha fagy, sok a dolga.
Körülötte gidák, őzek,
látogatni el-eljőnek,
télen-nyáron, évről évre,
fejük hajtják az ölébe.
Falu népe is szereti,
kedves szóval becézgeti
öreg nénét, és azóta
így nevezik: Őzanyóka.
Piros pipacs, szegfű, zsálya
virít háza ablakába,
nagy köcsögben, kis csuporban
szivárványszín száz csokor van.
Egyiket Gál Péter hozta,
másikat meg Kovács Julcsa,
harmadikat Horváth Erzsi,
úttörő lesz valamennyi.
Vadvirágnak dal a párja,
énekszótól zeng a háza,
oly vidám a gyereknóta,
nevet, sír is Őzanyóka.
Mátraalján, falu szélén
lakik az én öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék
mese őrzi aranyszívét.
Gidára vár sós kenyérke,
kalácscipó aprónépre;
egyszer te is légy vendége,
itt a vége, fuss el véle!
Mátraalján, falu szélén
lakik az én öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék,
tőle tudom ezt a mesét.
Őzgidácska, sete-suta,
rátévedt az országútra,
megbotlott egy kidőlt fába,
eltörött a gida lába.
Panaszosan sír szegényke,
arra ballag öreg néne.
Ölbe veszi, megsajnálja,
hazaviszi kis házába.
Ápolgatja, dédelgeti,
friss szénával megeteti,
forrásvízzel megitatja,
mintha volna édesanyja.
Cili cica, Bodri kutya
mellé búvik a zugolyba,
tanultak ők emberséget,
nem bántják a kis vendéget.
Gyorsan gyógyul gida lába,
elmehetne az őzbálba,
vidám táncot ellejthetne,
de nincs hozzá való kedve.
Barna szeme bús-szomorún
csüng a távol hegykoszorún.
Reggel bíbor napsugarak
játszanak a felhők alatt.
Esti szellő ködöt kerget,
dombok, lankák üzengetnek:
"Vár a sarjú, gyenge hajtás,
gyere haza, gida pajtás!"
Könnybe lábad az őz szeme,
hej, nagyon is visszamenne,
csak az anyja úgy ne várná,
csak a nénét ne sajnálná!
Éjjel-nappal visszavágyik,
hol selyem fű, puha pázsit,
tarka mező száz virága
őztestvérkét hazavárja.
Ahol mókus ugrabugrál,
kopácsol a tarka harkály,
vígan szól a kakukk hangja,
bábot cipel szorgos hangya.
Várja patak, várja szellő,
kék ég alján futó felhő,
harmatgyöngyös harangvirág,
vadárvácskák, kékek, lilák.
Öreg néne megsiratja,
vissza - dehogy - mégse tartja,
ki-ki lakjék hazájában,
őz erdőben, ember házban.
Kapuig is elkíséri,
visszatipeg öreg néni,
és integet, amíg látja:
"Élj boldogul, őzgidácska!"
Lassan lépdel, csendben ballag,
kattan ajtó, zörren ablak,
onnan lesi öreg néne,
kisgidája visszanéz-e.
Haszontalan állatkája,
egyre jobban szaporázza,
s olyan gyorsan, mint a villám,
fenn terem a mohos sziklán.
De a tetőn, hegygerincen
megfordul, hogy búcsút intsen:
"Ég áldjon, rét, kicsi csalit" -
s mint a szél, eliramodik.
Nyár elröppen, levél sárgul,
lepereg a vén bükkfárul,
hó borul már házra, rétre,
egyedül él öreg néne.
Újra kihajt fű, fa, virág,
nem felejti a kisgidát,
fordul a föld egyszer-kétszer,
zörgetnek a kerítésen.
Kitekint az ablakrésen:
ki kopogtat vajon éjjel?
Hold ragyogja be a falut,
kitárja a kicsi kaput.
Ölelésre lendül karja:
kis gidácska meg az anyja
álldogál ott; beereszti,
szíve dobban, megismeri:
őzmama lett a kisgida,
az meg ott a gida fia.
Eltörött a mellső lába,
elhozta hát a kórházba,
hogy szemével kérve kérje:
gyógyítsa meg öreg néne,
puha gyolcsba bugyolálja,
ne szepegjen fiacskája.
S köd előtte, köd utána,
belevész az éjszakába.
Gida lábát két kezébe
veszi lágyan öreg néne.
Meg is gyógyul egykettőre,
felbiceg a dombtetőre,
s mire tölgyről lehull a makk,
a kicsi bak hazaballag.
Mátraalji falu széle,
kapuban ül öreg néne,
nincs egyedül, mért is volna?
Ha fú, ha fagy, sok a dolga.
Körülötte gidák, őzek,
látogatni el-eljőnek,
télen-nyáron, évről évre,
fejük hajtják az ölébe.
Falu népe is szereti,
kedves szóval becézgeti
öreg nénét, és azóta
így nevezik: Őzanyóka.
Piros pipacs, szegfű, zsálya
virít háza ablakába,
nagy köcsögben, kis csuporban
szivárványszín száz csokor van.
Egyiket Gál Péter hozta,
másikat meg Kovács Julcsa,
harmadikat Horváth Erzsi,
úttörő lesz valamennyi.
Vadvirágnak dal a párja,
énekszótól zeng a háza,
oly vidám a gyereknóta,
nevet, sír is Őzanyóka.
Mátraalján, falu szélén
lakik az én öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék
mese őrzi aranyszívét.
Gidára vár sós kenyérke,
kalácscipó aprónépre;
egyszer te is légy vendége,
itt a vége, fuss el véle!
