MegosztásMama (Árvai Attila)
Öreg mama, drága kincsem
Mosolygok, ha szemed nézem
Látom benne bús bánatod
Látom régi boldogságod…
Annyi sok év eltelt már
Felneveltél, dolgoztál
Hosszú utad bejártad
Még sem fáradt a lábad
Öreg mama pillants reám!
Megnézlek, hogy tanulhassak
Csodáljalak, szeresselek
A csönd rejtekén meglássalak…
Megláthassam jó szíved
Meghallhassam sóhajod
Elmúlassam bánatod…
Megterítsem asztalod…
Megérzem, mi szíved titka
Forró elmúlt szerelmek
Mindeniket szemed rejti
Régi színes emlékek…
Drága mamám, rád gondolok
Szíved tele jósággal
Mindig mikor magam vagyok
Te vigasztalsz csókoddal…
Édes mamám, mi lesz vélem
Ha Te egyszer nem leszel?
Kihez szólok az estéken
Ha majd senki nem felel?…
Úgy hiányzol Jó nagymamám
Soha el nem feledlek
Megcsókolom ráncos kezed
Oly annyira szeretlek!…
…Sírnál állok szürke estén
A nagymamám sírjánál…
Hajtom fejem, még könnyezek
S megpihenek fájánál…
Öreg mama nem feledlek
Soha míg csak létezek…!
Az én szívemben örökké élsz!
…Míg csak egyet lélegzek…
Mosolygok, ha szemed nézem
Látom benne bús bánatod
Látom régi boldogságod…
Annyi sok év eltelt már
Felneveltél, dolgoztál
Hosszú utad bejártad
Még sem fáradt a lábad
Öreg mama pillants reám!
Megnézlek, hogy tanulhassak
Csodáljalak, szeresselek
A csönd rejtekén meglássalak…
Megláthassam jó szíved
Meghallhassam sóhajod
Elmúlassam bánatod…
Megterítsem asztalod…
Megérzem, mi szíved titka
Forró elmúlt szerelmek
Mindeniket szemed rejti
Régi színes emlékek…
Drága mamám, rád gondolok
Szíved tele jósággal
Mindig mikor magam vagyok
Te vigasztalsz csókoddal…
Édes mamám, mi lesz vélem
Ha Te egyszer nem leszel?
Kihez szólok az estéken
Ha majd senki nem felel?…
Úgy hiányzol Jó nagymamám
Soha el nem feledlek
Megcsókolom ráncos kezed
Oly annyira szeretlek!…
…Sírnál állok szürke estén
A nagymamám sírjánál…
Hajtom fejem, még könnyezek
S megpihenek fájánál…
Öreg mama nem feledlek
Soha míg csak létezek…!
Az én szívemben örökké élsz!
…Míg csak egyet lélegzek…
Gondolatok, +1:
Köszönjük neked fiam, hogy hazajöttél,
mert mi már olyan öregek vagyunk,
mint fönt a padláson az a falióra
s a mutatónk már nagyon a temető felé mutat.
Szép szerén azt se tudjuk, csütörtök van-e, kedd-e?
Amikor jössz, az a mi vasárnapunk.
Apád még csak-csak, ide fut, oda fut,
de nekem már a kisajtóig is ménkü hosszú az út,
hányszor megemlegetem azt a körtefát,
amit a konyhaajtó elől fordított ki a bomba,
meg tudnék benne kapaszkodni, mint most a te karodba.
Talán ha bottal járnék! No még csak az hiányzik!
Fogom inkább a söprűt, azzal botozgatok el
a ház végéig, a kapuszájig, mint, hogy ha dolgom volna.
Csak várni ne kéne soha! Várni levélre, híradásra.
Ha kisiklik egy vonat, nem alszom éjjeleket --
A múltkor is, amikor Amerikába mentél,
a szemem belülről kisebesedett:
eljutsz-e? visszajutsz-e? ülsz-e még ide mellém?
mert nekem minden távolság: tenger és tüskebokor
és minden repülő lezuhan, melyen te utazol.
Mondom is a doktornak: doktor úr, hogyan lehet,
hogy én már a fölröppenő madártól is megijedek?
és annyi havat álmodok össze-vissza: hókazlat, hóhegyet
és mindegyik mögül a fiamat hallom -- igen, a köhögésedet,
de a fekete puskacsövek és messzelátók figyelik lépteimet.
Talán, ha én is kelek-forgok a világban amerre te,
nem féltelek a kilengő, magas házaktól
s a krokodilusos tavaktól se,
a mosolygó, késes emberektől, akik bankot rabolnak
vagy csak játszanak,
álarc van rajtuk, mint a szüreti bálos ördögökön
s bohócos nagy kalap,
de ki szegény: akkor is fél, amikor nevethetne, amikor örül,
ki van az én szívem is verve, hét vassal körös-körül.
Köszönjük neked fiam, hogy hazajöttél,
mert mi már olyan öregek vagyunk,
mint fönt a padláson az a falióra
s a mutatónk már nagyon a temető felé mutat.
Szép szerén azt se tudjuk, csütörtök van-e, kedd-e?
Amikor jössz, az a mi vasárnapunk.
Apád még csak-csak, ide fut, oda fut,
de nekem már a kisajtóig is ménkü hosszú az út,
hányszor megemlegetem azt a körtefát,
amit a konyhaajtó elől fordított ki a bomba,
meg tudnék benne kapaszkodni, mint most a te karodba.
Talán ha bottal járnék! No még csak az hiányzik!
Fogom inkább a söprűt, azzal botozgatok el
a ház végéig, a kapuszájig, mint, hogy ha dolgom volna.
Csak várni ne kéne soha! Várni levélre, híradásra.
Ha kisiklik egy vonat, nem alszom éjjeleket --
A múltkor is, amikor Amerikába mentél,
a szemem belülről kisebesedett:
eljutsz-e? visszajutsz-e? ülsz-e még ide mellém?
mert nekem minden távolság: tenger és tüskebokor
és minden repülő lezuhan, melyen te utazol.
Mondom is a doktornak: doktor úr, hogyan lehet,
hogy én már a fölröppenő madártól is megijedek?
és annyi havat álmodok össze-vissza: hókazlat, hóhegyet
és mindegyik mögül a fiamat hallom -- igen, a köhögésedet,
de a fekete puskacsövek és messzelátók figyelik lépteimet.
Talán, ha én is kelek-forgok a világban amerre te,
nem féltelek a kilengő, magas házaktól
s a krokodilusos tavaktól se,
a mosolygó, késes emberektől, akik bankot rabolnak
vagy csak játszanak,
álarc van rajtuk, mint a szüreti bálos ördögökön
s bohócos nagy kalap,
de ki szegény: akkor is fél, amikor nevethetne, amikor örül,
ki van az én szívem is verve, hét vassal körös-körül.
