MegosztásNagymamám
Nagymamám nevelt fel. Ő vigyázott rám,
mikor az első pipacs kinyílt a mezők pázsitján.
S mikor madárhang töltötte be a végtelen teret,
jelezvén, hogy újra tavasz közeleg.
Nagymamám volt ki vigyázta a létem,
mikor dermedt télbe szaladt csetlő-botló léptem,
s mikor nyár érlelte aranyszínre a búzaszemeket,
melyeket körbe-körbeöleltek az őszi levelek.
Nagymamám volt nékem az álmok otthona,
nappalaim jó tündére, az éjek vándora.
Minden-minden ő volt, mely megtanított arra,
hogy nagy a szeretet Isteni hatalma.
Mert az én nagymamám mindig azt vallotta,
ki szerény és szelíd annak boldog minden napja,
mert az igaz boldogságot csak az ismeri meg,
kit szeretnek és tisztelnek a többi emberek.
mikor az első pipacs kinyílt a mezők pázsitján.
S mikor madárhang töltötte be a végtelen teret,
jelezvén, hogy újra tavasz közeleg.
Nagymamám volt ki vigyázta a létem,
mikor dermedt télbe szaladt csetlő-botló léptem,
s mikor nyár érlelte aranyszínre a búzaszemeket,
melyeket körbe-körbeöleltek az őszi levelek.
Nagymamám volt nékem az álmok otthona,
nappalaim jó tündére, az éjek vándora.
Minden-minden ő volt, mely megtanított arra,
hogy nagy a szeretet Isteni hatalma.
Mert az én nagymamám mindig azt vallotta,
ki szerény és szelíd annak boldog minden napja,
mert az igaz boldogságot csak az ismeri meg,
kit szeretnek és tisztelnek a többi emberek.
Gondolatok, +1:
Ne dobd el azt, ki felnevelt,
s rosszat ne mondj reá,
szeresd, mint szíved mélyében
a néma dobbanást.
Ne bántsd meg szóval, nem tudod
egy szó mennyire fáj,
akár egy tőr, mely fúródva
a szívedben megáll.
Ne dobd el azt, ki felnevelt,
hisz annyi éjszakán,
teérted sírt, és ontotta
a könnyek záporát.
Ne dobd el! Hisz éjjelente
te érted mond imát,
s minden könnycsepp, mit érted ejt,
egy néma vallomás.
Minden öröme, mosolya,
mely látszik ajakán,
hozzád száll, s tiéd szívében
tán minden dobbanás.
Ne dobd el! Hiszen panaszod
ő érti! Senki más!
S ő lesz talán az egyetlen,
ki érted majd kiáll.
Ne dobd el! Hiszen lesz idő,
hogy nem lesz semmi más,
csak puszta föld, ahol térdre hullsz,
s tán néhány szál virág
Ne dobd el azt, ki felnevelt,
s rosszat ne mondj reá,
szeresd, mint szíved mélyében
a néma dobbanást.
Ne bántsd meg szóval, nem tudod
egy szó mennyire fáj,
akár egy tőr, mely fúródva
a szívedben megáll.
Ne dobd el azt, ki felnevelt,
hisz annyi éjszakán,
teérted sírt, és ontotta
a könnyek záporát.
Ne dobd el! Hisz éjjelente
te érted mond imát,
s minden könnycsepp, mit érted ejt,
egy néma vallomás.
Minden öröme, mosolya,
mely látszik ajakán,
hozzád száll, s tiéd szívében
tán minden dobbanás.
Ne dobd el! Hiszen panaszod
ő érti! Senki más!
S ő lesz talán az egyetlen,
ki érted majd kiáll.
Ne dobd el! Hiszen lesz idő,
hogy nem lesz semmi más,
csak puszta föld, ahol térdre hullsz,
s tán néhány szál virág
