MegosztásEgyszer megérted fiam...
Egyszer, ha már elérhetetlen
távolságban leszek tőled fiam
és vánszorgó lábnyomom is elfújja a szél,
nem hagyva magad körül porszemnyi
emléket sem, mi rólam mesél, jusson eszedbe gyermekkorod
mosolygó napjai.
Láss magad előtt egy képet,
ahol ketten állunk, te meg én...
Talán hároméves lehettél,
mikor határozott szavakkal mondtad
- szeretlek-
S abban a pillanatban
valami leírhatatlanul jó érzés melengette
lelkemet
Hittem, hogy az életnek,
ennél boldogabb percei nincsenek,
nem lehetnek,
mert, aki így szeret, az soha
nem fájdíthat szíveket.
Emlékszel arra, mikor sírós szemeiddel esdőn néztél rám
s én féltő mozdulattal hajoltam hozzád,
hogy karomba vegyelek,
mert, ha ölelhettelek,
felszáradtak arcunkról a könnyek
s napfénnyé változtak
az ereszekre lecsorgó, hulló esőcseppek.
Emlékszel, elengedtelek,
mikor szabadságra vágytál.
Repülhettél, mint a szárnyait kitáró sas,
mely, akkor is átszeli a tengert,
ha tajtékzó hullám sodorja...
De az a sas, az a sas, fiam,
a végtelenbe szállva is tudja,
honnan indult el, és hol van
régi otthona.
távolságban leszek tőled fiam
és vánszorgó lábnyomom is elfújja a szél,
nem hagyva magad körül porszemnyi
emléket sem, mi rólam mesél, jusson eszedbe gyermekkorod
mosolygó napjai.
Láss magad előtt egy képet,
ahol ketten állunk, te meg én...
Talán hároméves lehettél,
mikor határozott szavakkal mondtad
- szeretlek-
S abban a pillanatban
valami leírhatatlanul jó érzés melengette
lelkemet
Hittem, hogy az életnek,
ennél boldogabb percei nincsenek,
nem lehetnek,
mert, aki így szeret, az soha
nem fájdíthat szíveket.
Emlékszel arra, mikor sírós szemeiddel esdőn néztél rám
s én féltő mozdulattal hajoltam hozzád,
hogy karomba vegyelek,
mert, ha ölelhettelek,
felszáradtak arcunkról a könnyek
s napfénnyé változtak
az ereszekre lecsorgó, hulló esőcseppek.
Emlékszel, elengedtelek,
mikor szabadságra vágytál.
Repülhettél, mint a szárnyait kitáró sas,
mely, akkor is átszeli a tengert,
ha tajtékzó hullám sodorja...
De az a sas, az a sas, fiam,
a végtelenbe szállva is tudja,
honnan indult el, és hol van
régi otthona.
Gondolatok, +1:
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messze ringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szőlőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
(1944)
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messze ringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szőlőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
(1944)
