MegosztásAranyosi Ervin: A szívek szabója
Aranyosi Ervin: A szívek szabója
Élt egy szabómester, szíveket foltozott.
Hozzá a sok ember, sok-sok munkát hozott.
Mert a szép szívüket sok sérelem érte,
s bár a szabó bérét vastagon megkérte,
ki sem látszott sajnos, a temérdek munkából,
s a szabóműhelytől egy nap sem volt távol.
Nagyon unta pedig e monoton munkát.
Mindig csak ugyanaz! Hidd el, te is unnád!
Kíváncsi lett tehát, a szívet mi bántja,
mi okozza vesztét, mért romlik el pántja?
Hová lesz belőle a sok tiszta érzés,
mért ül ki színére megszakadás, vérzés.
Miért változik meg mesés dobbanása,
s amikor kiürül, a csend koppanása
mért okoz fájdalmat, úgy hogy belé szakad,
ez a sok fájdalom, vajon miből fakad?
Egy napon úgy döntött, utána jár végre,
miért fáj a sok szív, miért hullik vére.
Letette a munkát, bezárta a boltot,
s indult, hogy megnézze, a szív mért nem boldog.
Álruhában járta végig a világot,
feljegyezte sorban, amit útján látott.
Sok magányos szívvel hozta össze sorsa,
amiből hiányzott a szeretetmorzsa.
A hit, a bizalom elfogyott belőlük,
szeretetlenséget láthatott csak tőlük.
Haraggal és dühvel, méreggel bélelték,
nem csoda, párjukat sehogyan sem lelték.
Irigység és önzés, félsz uralta őket,
látott férfiakat, hitet vesztett nőket,
a szívük mélyéről, a szeretet hiányzott,
szomorúság, bánat mételye virágzott.
Mind a pénzt hajszolta, s jónak lenni féltek,
bezárták szívüket, s mind maguknak éltek.
Kedves ölelésben sohasem volt részük,
elromlott motorjuk, legfontosabb részük.
És a szabó tudta, szükségük van másra,
nem csak szívcserére, vagy kijavításra:
a sok embert inkább tanítani kéne,
a szeretet tudása mindükre ráférne.
Nem aludt éjszaka, s mit hozott a reggel?
Körülvette magát sok-sok kisgyerekkel.
Árva kis lelkeket fogadott magához,
és ekképpen kezdett újra a dolgához.
Minden megfoltozott szívhez járt egy gyermek,
aki akkor boldog, ha reá figyelnek.
Hitte hogy a jó szív csak azon fog múlni,
képes-e gazdája a gyermektől tanulni.
Mert a kisgyerekek tiszta szívvel élnek,
szeretetet adnak, ölelést cserélnek,
mosollyal, hálával gyógyítják a szívet,
tőlük lesz boldogabb, nyíltabb a tekintet.
És Ők nem csak adnak, szeretetet várnak!
Otthonban, és szívben meleget csinálnak.
Örömmel lelkedet szép fehérre festik,
s meggyógyul a szíved, ha figyelsz rá estig.
Mert, ha az emberek megtanulnak adni,
és begyógyult szívük képes befogadni,
mikor egész évben van öröm-ajándék,
s nem csak karácsonykor ébred fel a szándék,
akkor szív-szabóra soha nem lesz szükség,
szeretettel telve a szép szívek büszkék.
Végre, a jósággal telik meg világunk,
mikor egész évben csupa jót kívánunk!
Élt egy szabómester, szíveket foltozott.
Hozzá a sok ember, sok-sok munkát hozott.
Mert a szép szívüket sok sérelem érte,
s bár a szabó bérét vastagon megkérte,
ki sem látszott sajnos, a temérdek munkából,
s a szabóműhelytől egy nap sem volt távol.
Nagyon unta pedig e monoton munkát.
Mindig csak ugyanaz! Hidd el, te is unnád!
Kíváncsi lett tehát, a szívet mi bántja,
mi okozza vesztét, mért romlik el pántja?
Hová lesz belőle a sok tiszta érzés,
mért ül ki színére megszakadás, vérzés.
Miért változik meg mesés dobbanása,
s amikor kiürül, a csend koppanása
mért okoz fájdalmat, úgy hogy belé szakad,
ez a sok fájdalom, vajon miből fakad?
Egy napon úgy döntött, utána jár végre,
miért fáj a sok szív, miért hullik vére.
Letette a munkát, bezárta a boltot,
s indult, hogy megnézze, a szív mért nem boldog.
Álruhában járta végig a világot,
feljegyezte sorban, amit útján látott.
Sok magányos szívvel hozta össze sorsa,
amiből hiányzott a szeretetmorzsa.
A hit, a bizalom elfogyott belőlük,
szeretetlenséget láthatott csak tőlük.
Haraggal és dühvel, méreggel bélelték,
nem csoda, párjukat sehogyan sem lelték.
Irigység és önzés, félsz uralta őket,
látott férfiakat, hitet vesztett nőket,
a szívük mélyéről, a szeretet hiányzott,
szomorúság, bánat mételye virágzott.
Mind a pénzt hajszolta, s jónak lenni féltek,
bezárták szívüket, s mind maguknak éltek.
Kedves ölelésben sohasem volt részük,
elromlott motorjuk, legfontosabb részük.
És a szabó tudta, szükségük van másra,
nem csak szívcserére, vagy kijavításra:
a sok embert inkább tanítani kéne,
a szeretet tudása mindükre ráférne.
Nem aludt éjszaka, s mit hozott a reggel?
Körülvette magát sok-sok kisgyerekkel.
Árva kis lelkeket fogadott magához,
és ekképpen kezdett újra a dolgához.
Minden megfoltozott szívhez járt egy gyermek,
aki akkor boldog, ha reá figyelnek.
Hitte hogy a jó szív csak azon fog múlni,
képes-e gazdája a gyermektől tanulni.
Mert a kisgyerekek tiszta szívvel élnek,
szeretetet adnak, ölelést cserélnek,
mosollyal, hálával gyógyítják a szívet,
tőlük lesz boldogabb, nyíltabb a tekintet.
És Ők nem csak adnak, szeretetet várnak!
Otthonban, és szívben meleget csinálnak.
Örömmel lelkedet szép fehérre festik,
s meggyógyul a szíved, ha figyelsz rá estig.
Mert, ha az emberek megtanulnak adni,
és begyógyult szívük képes befogadni,
mikor egész évben van öröm-ajándék,
s nem csak karácsonykor ébred fel a szándék,
akkor szív-szabóra soha nem lesz szükség,
szeretettel telve a szép szívek büszkék.
Végre, a jósággal telik meg világunk,
mikor egész évben csupa jót kívánunk!
Gondolatok, +1:
Mátraalján, falu szélén
lakik az én öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék,
tőle tudom ezt a mesét.
Őzgidácska, sete-suta,
rátévedt az országútra,
megbotlott egy kidőlt fába,
eltörött a gida lába.
Panaszosan sír szegényke,
arra ballag öreg néne.
Ölbe veszi, megsajnálja,
hazaviszi kis házába.
Ápolgatja, dédelgeti,
friss szénával megeteti,
forrásvízzel megitatja,
mintha volna édesanyja.
Cili cica, Bodri kutya
mellé búvik a zugolyba,
tanultak ők emberséget,
nem bántják a kis vendéget.
Gyorsan gyógyul gida lába,
elmehetne az őzbálba,
vidám táncot ellejthetne,
de nincs hozzá való kedve.
Barna szeme bús-szomorún
csüng a távol hegykoszorún.
Reggel bíbor napsugarak
játszanak a felhők alatt.
Esti szellő ködöt kerget,
dombok, lankák üzengetnek:
"Vár a sarjú, gyenge hajtás,
gyere haza, gida pajtás!"
Könnybe lábad az őz szeme,
hej, nagyon is visszamenne,
csak az anyja úgy ne várná,
csak a nénét ne sajnálná!
Éjjel-nappal visszavágyik,
hol selyem fű, puha pázsit,
tarka mező száz virága
őztestvérkét hazavárja.
Ahol mókus ugrabugrál,
kopácsol a tarka harkály,
vígan szól a kakukk hangja,
bábot cipel szorgos hangya.
Várja patak, várja szellő,
kék ég alján futó felhő,
harmatgyöngyös harangvirág,
vadárvácskák, kékek, lilák.
Öreg néne megsiratja,
vissza - dehogy - mégse tartja,
ki-ki lakjék hazájában,
őz erdőben, ember házban.
Kapuig is elkíséri,
visszatipeg öreg néni,
és integet, amíg látja:
"Élj boldogul, őzgidácska!"
Lassan lépdel, csendben ballag,
kattan ajtó, zörren ablak,
onnan lesi öreg néne,
kisgidája visszanéz-e.
Haszontalan állatkája,
egyre jobban szaporázza,
s olyan gyorsan, mint a villám,
fenn terem a mohos sziklán.
De a tetőn, hegygerincen
megfordul, hogy búcsút intsen:
"Ég áldjon, rét, kicsi csalit" -
s mint a szél, eliramodik.
Nyár elröppen, levél sárgul,
lepereg a vén bükkfárul,
hó borul már házra, rétre,
egyedül él öreg néne.
Újra kihajt fű, fa, virág,
nem felejti a kisgidát,
fordul a föld egyszer-kétszer,
zörgetnek a kerítésen.
Kitekint az ablakrésen:
ki kopogtat vajon éjjel?
Hold ragyogja be a falut,
kitárja a kicsi kaput.
Ölelésre lendül karja:
kis gidácska meg az anyja
álldogál ott; beereszti,
szíve dobban, megismeri:
őzmama lett a kisgida,
az meg ott a gida fia.
Eltörött a mellső lába,
elhozta hát a kórházba,
hogy szemével kérve kérje:
gyógyítsa meg öreg néne,
puha gyolcsba bugyolálja,
ne szepegjen fiacskája.
S köd előtte, köd utána,
belevész az éjszakába.
Gida lábát két kezébe
veszi lágyan öreg néne.
Meg is gyógyul egykettőre,
felbiceg a dombtetőre,
s mire tölgyről lehull a makk,
a kicsi bak hazaballag.
Mátraalji falu széle,
kapuban ül öreg néne,
nincs egyedül, mért is volna?
Ha fú, ha fagy, sok a dolga.
Körülötte gidák, őzek,
látogatni el-eljőnek,
télen-nyáron, évről évre,
fejük hajtják az ölébe.
Falu népe is szereti,
kedves szóval becézgeti
öreg nénét, és azóta
így nevezik: Őzanyóka.
Piros pipacs, szegfű, zsálya
virít háza ablakába,
nagy köcsögben, kis csuporban
szivárványszín száz csokor van.
Egyiket Gál Péter hozta,
másikat meg Kovács Julcsa,
harmadikat Horváth Erzsi,
úttörő lesz valamennyi.
Vadvirágnak dal a párja,
énekszótól zeng a háza,
oly vidám a gyereknóta,
nevet, sír is Őzanyóka.
Mátraalján, falu szélén
lakik az én öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék
mese őrzi aranyszívét.
Gidára vár sós kenyérke,
kalácscipó aprónépre;
egyszer te is légy vendége,
itt a vége, fuss el véle!
Mátraalján, falu szélén
lakik az én öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék,
tőle tudom ezt a mesét.
Őzgidácska, sete-suta,
rátévedt az országútra,
megbotlott egy kidőlt fába,
eltörött a gida lába.
Panaszosan sír szegényke,
arra ballag öreg néne.
Ölbe veszi, megsajnálja,
hazaviszi kis házába.
Ápolgatja, dédelgeti,
friss szénával megeteti,
forrásvízzel megitatja,
mintha volna édesanyja.
Cili cica, Bodri kutya
mellé búvik a zugolyba,
tanultak ők emberséget,
nem bántják a kis vendéget.
Gyorsan gyógyul gida lába,
elmehetne az őzbálba,
vidám táncot ellejthetne,
de nincs hozzá való kedve.
Barna szeme bús-szomorún
csüng a távol hegykoszorún.
Reggel bíbor napsugarak
játszanak a felhők alatt.
Esti szellő ködöt kerget,
dombok, lankák üzengetnek:
"Vár a sarjú, gyenge hajtás,
gyere haza, gida pajtás!"
Könnybe lábad az őz szeme,
hej, nagyon is visszamenne,
csak az anyja úgy ne várná,
csak a nénét ne sajnálná!
Éjjel-nappal visszavágyik,
hol selyem fű, puha pázsit,
tarka mező száz virága
őztestvérkét hazavárja.
Ahol mókus ugrabugrál,
kopácsol a tarka harkály,
vígan szól a kakukk hangja,
bábot cipel szorgos hangya.
Várja patak, várja szellő,
kék ég alján futó felhő,
harmatgyöngyös harangvirág,
vadárvácskák, kékek, lilák.
Öreg néne megsiratja,
vissza - dehogy - mégse tartja,
ki-ki lakjék hazájában,
őz erdőben, ember házban.
Kapuig is elkíséri,
visszatipeg öreg néni,
és integet, amíg látja:
"Élj boldogul, őzgidácska!"
Lassan lépdel, csendben ballag,
kattan ajtó, zörren ablak,
onnan lesi öreg néne,
kisgidája visszanéz-e.
Haszontalan állatkája,
egyre jobban szaporázza,
s olyan gyorsan, mint a villám,
fenn terem a mohos sziklán.
De a tetőn, hegygerincen
megfordul, hogy búcsút intsen:
"Ég áldjon, rét, kicsi csalit" -
s mint a szél, eliramodik.
Nyár elröppen, levél sárgul,
lepereg a vén bükkfárul,
hó borul már házra, rétre,
egyedül él öreg néne.
Újra kihajt fű, fa, virág,
nem felejti a kisgidát,
fordul a föld egyszer-kétszer,
zörgetnek a kerítésen.
Kitekint az ablakrésen:
ki kopogtat vajon éjjel?
Hold ragyogja be a falut,
kitárja a kicsi kaput.
Ölelésre lendül karja:
kis gidácska meg az anyja
álldogál ott; beereszti,
szíve dobban, megismeri:
őzmama lett a kisgida,
az meg ott a gida fia.
Eltörött a mellső lába,
elhozta hát a kórházba,
hogy szemével kérve kérje:
gyógyítsa meg öreg néne,
puha gyolcsba bugyolálja,
ne szepegjen fiacskája.
S köd előtte, köd utána,
belevész az éjszakába.
Gida lábát két kezébe
veszi lágyan öreg néne.
Meg is gyógyul egykettőre,
felbiceg a dombtetőre,
s mire tölgyről lehull a makk,
a kicsi bak hazaballag.
Mátraalji falu széle,
kapuban ül öreg néne,
nincs egyedül, mért is volna?
Ha fú, ha fagy, sok a dolga.
Körülötte gidák, őzek,
látogatni el-eljőnek,
télen-nyáron, évről évre,
fejük hajtják az ölébe.
Falu népe is szereti,
kedves szóval becézgeti
öreg nénét, és azóta
így nevezik: Őzanyóka.
Piros pipacs, szegfű, zsálya
virít háza ablakába,
nagy köcsögben, kis csuporban
szivárványszín száz csokor van.
Egyiket Gál Péter hozta,
másikat meg Kovács Julcsa,
harmadikat Horváth Erzsi,
úttörő lesz valamennyi.
Vadvirágnak dal a párja,
énekszótól zeng a háza,
oly vidám a gyereknóta,
nevet, sír is Őzanyóka.
Mátraalján, falu szélén
lakik az én öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék
mese őrzi aranyszívét.
Gidára vár sós kenyérke,
kalácscipó aprónépre;
egyszer te is légy vendége,
itt a vége, fuss el véle!
