Fejem keblére hajtanám, ha élne még az Édesanyám.

"Ma is csak úgy, mint réges-régen.
Ő volna végső menedékem.
Mindent, mi fáj s szívem tépi, elpanaszolnék sorra néki.
Fejem keblére hajtanám, ha élne még az Édesanyám."

"Emlékszem mikor szeretett,
Emlékszem mikor nevetett,
Emlékszem mikor sírt a lelke,
Emlékszem mikor átölelt.
Emlékszem mikor remélte,
Emlékszem mikor hitte,
Emlékszem mikor elhitte,
Emlékszem mikor rám nézett.
Emlékszem mikor szenvedett,
Emlékszem mikor remélve,
Emlékszem mindig várt engem,
Emlékszem mikor végleg elment....."
Gondolatok, +1:
Hallgat az erdő,
csöndje hatalmas;
mohát kapargat
benne a szarvas.

Mohát kapargat,
kérget reszelget.
Szimatol, szaglász,
cimpája reszket:
ura a két fül
minden kis nesznek.

Hallgat az erdő,
csöndje hatalmas;
kujtorog benne,
éhes a farkas.

Éhes a farkas,
éhében vesz meg.
Szimatol, szaglász,
horpasza reszket:
ura a két fül
minden kis nesznek.

Hallgat az erdő,

kajtat a farkas;
kérődzik csendben
s fülel a szarvas.

Hopp, most az ordas
orrát lenyomja,
s fölkapja menten:
rálelt a nyomra!

Szökken a farkas,
megnyúlik teste,
szökken, de éppen
ez lett a veszte.

Roppan a hó, s a
száraz ág reccsen,
ágyúlövésként
hallszik a csendben.

Roppan a hó, s a
száraz ág reccsen,
s már a szarvas sem
kérődzik resten:

ina, mint íjhúr
feszül és pendül,
teste megnyúlik:
futásnak lendül.

Nyelvét kiöltve
lohol a farkas,
messze előtte
inal a szarvas.

Zúzmara, porhó
porzik a fákról,
menti a szarvast
csillogó fátyol.

Horkan a farkas,
nyüszít és prüszköl,
nem lát a hulló,
porzó ezüsttől.

Nyomot vét. Kábán
leül a hóba,
kilóg a nyelve,
lelóg az orra.

Hallgat az erdő,
üvölt a farkas.
Kérődzik csendben
s fülel a szarvas.