MegosztásNe szégyelld
Ne szégyelld, ha lelked gyengédebb, mint másé,
ha mások szíve sokkal-sokkal érdesebb,
mert hidd el, mindig csak a gyenge lélek képes,
ég-magasba emelni a nehéz könnyeket.
Ne szégyelld, ha olykor könny csordul a ráncon,
s elerednek a szomorúság bánat cseppjei,
hisz csak azok tudnak mindig lélek mélyből sírni,
kik megtanultak valaha emberként szeretni.
Ne szégyelld, ha kinevetnek az érzéketlenek,
mit tudják ők mit jelenthet fájdalomból sírni,
s mit tudják ők mit jelent úgy élni az életet,
hogy abban egyetlen percért is érdemes meghalni.
ha mások szíve sokkal-sokkal érdesebb,
mert hidd el, mindig csak a gyenge lélek képes,
ég-magasba emelni a nehéz könnyeket.
Ne szégyelld, ha olykor könny csordul a ráncon,
s elerednek a szomorúság bánat cseppjei,
hisz csak azok tudnak mindig lélek mélyből sírni,
kik megtanultak valaha emberként szeretni.
Ne szégyelld, ha kinevetnek az érzéketlenek,
mit tudják ők mit jelenthet fájdalomból sírni,
s mit tudják ők mit jelent úgy élni az életet,
hogy abban egyetlen percért is érdemes meghalni.
Gondolatok, +1:
Egyszer, ha már elérhetetlen
távolságban leszek tőled fiam
és vánszorgó lábnyomom is elfújja a szél,
nem hagyva magad körül porszemnyi
emléket sem, mi rólam mesél,
jusson eszedbe gyermekkorod
mosolygó napjai.
Láss magad előtt egy képet,
ahol ketten állunk, te meg én...
Talán hároméves lehettél,
mikor határozott szavakkal mondtad
- szeretlek-
S abban a pillanatban
valami leírhatatlanul jó érzés melengette
lelkemet
Hittem, hogy az életnek,
ennél boldogabb percei nincsenek,
nem lehetnek,
mert, aki így szeret, az soha
nem fájdíthat szíveket.
Emlékszel arra, mikor sírós szemeiddel
esdőn néztél rám
s én féltő mozdulattal hajoltam hozzád,
hogy karomba vegyelek,
mert, ha ölelhettelek,
felszáradtak arcunkról a könnyek
s napfénnyé változtak
az ereszekre lecsorgó, hulló esőcseppek.
Emlékszel, elengedtelek,
mikor szabadságra vágytál.
Repülhettél, mint a szárnyait kitáró sas,
mely, akkor is átszeli a tengert,
ha tajtékzó hullám sodorja...
De az a sas, az a sas, fiam,
a végtelenbe szállva is tudja,
honnan indult el, és hol van
régi otthona.
Egyszer, ha már elérhetetlen
távolságban leszek tőled fiam
és vánszorgó lábnyomom is elfújja a szél,
nem hagyva magad körül porszemnyi
emléket sem, mi rólam mesél,
jusson eszedbe gyermekkorod
mosolygó napjai.
Láss magad előtt egy képet,
ahol ketten állunk, te meg én...
Talán hároméves lehettél,
mikor határozott szavakkal mondtad
- szeretlek-
S abban a pillanatban
valami leírhatatlanul jó érzés melengette
lelkemet
Hittem, hogy az életnek,
ennél boldogabb percei nincsenek,
nem lehetnek,
mert, aki így szeret, az soha
nem fájdíthat szíveket.
Emlékszel arra, mikor sírós szemeiddel
esdőn néztél rám
s én féltő mozdulattal hajoltam hozzád,
hogy karomba vegyelek,
mert, ha ölelhettelek,
felszáradtak arcunkról a könnyek
s napfénnyé változtak
az ereszekre lecsorgó, hulló esőcseppek.
Emlékszel, elengedtelek,
mikor szabadságra vágytál.
Repülhettél, mint a szárnyait kitáró sas,
mely, akkor is átszeli a tengert,
ha tajtékzó hullám sodorja...
De az a sas, az a sas, fiam,
a végtelenbe szállva is tudja,
honnan indult el, és hol van
régi otthona.
