MegosztásFelnőtt lettem, Tőled távol, messze a szülői háztól...
Felnőtt lettem, Tőled távol, messze a szülői háztól, de minden kincset, mit Tőled kaptam, itt őrzöm örökké magamban. Édesanya simogass meg! Legyek újra megint gyermek. Ölelj át ha felkereslek, érezd, hogy most is szeretlek.
"Mikor legelső csókot reám leheltél,
Anyám, Te Édes, mondd,
már akkor is, miért szerettél? Kis béka-testem, akkor még nedves; véresen.
Üvöltve sírtam, s Hozzád tapadtam éhesen.
Még fájt a Világ,
zörej hasított, szúrt a Fény,
de karjaidban a biztos, tejszagú Remény.
Az első arc, első hang, az első Lélek.
Átöleltél, Te voltál nekem az Élet!
Emlékszel?
Először Néked mosolyogtam.
Mennyire örültél minden mosolyomnak!
Táplálékom édes kútja, botló lépteimnek útja,
első szavam volt a neved,
álom- manóm, az éneked.
Ha lázban égtem, beteg voltam, szemed fényétől gyógyultam,
s hangod nyugodt tengerében,
együtt úsztunk a mesékben.
Ha rosszalkodtam, nagy bajomban,
védekezőn Hozzád bújtam,
s nagy bánatom, könnyes szemem,
ott pihent meg az öledben.
Tanítottál, úgy neveltél,
a helyes mederbe tereltél.
Mikor lázadtak a kamasz vágyak,
türelemmel mind kivártad.
Felnőtt lettem, Tőled távol,
messze a szülői háztól,
de minden kincset, mit Tőled kaptam,
itt őrzöm örökké magamban.
Édesanya simogass meg!
Legyek újra megint gyermek.
Ölelj át ha felkereslek,
érezd, hogy most is szeretlek!"
"Mikor legelső csókot reám leheltél,
Anyám, Te Édes, mondd,
már akkor is, miért szerettél? Kis béka-testem, akkor még nedves; véresen.
Üvöltve sírtam, s Hozzád tapadtam éhesen.
Még fájt a Világ,
zörej hasított, szúrt a Fény,
de karjaidban a biztos, tejszagú Remény.
Az első arc, első hang, az első Lélek.
Átöleltél, Te voltál nekem az Élet!
Emlékszel?
Először Néked mosolyogtam.
Mennyire örültél minden mosolyomnak!
Táplálékom édes kútja, botló lépteimnek útja,
első szavam volt a neved,
álom- manóm, az éneked.
Ha lázban égtem, beteg voltam, szemed fényétől gyógyultam,
s hangod nyugodt tengerében,
együtt úsztunk a mesékben.
Ha rosszalkodtam, nagy bajomban,
védekezőn Hozzád bújtam,
s nagy bánatom, könnyes szemem,
ott pihent meg az öledben.
Tanítottál, úgy neveltél,
a helyes mederbe tereltél.
Mikor lázadtak a kamasz vágyak,
türelemmel mind kivártad.
Felnőtt lettem, Tőled távol,
messze a szülői háztól,
de minden kincset, mit Tőled kaptam,
itt őrzöm örökké magamban.
Édesanya simogass meg!
Legyek újra megint gyermek.
Ölelj át ha felkereslek,
érezd, hogy most is szeretlek!"
Gondolatok, +1:
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messze ringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szőlőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
(1944)
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messze ringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szőlőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
(1944)
