MegosztásFelnőtt lettem, Tőled távol, messze a szülői háztól...
Felnőtt lettem, Tőled távol, messze a szülői háztól, de minden kincset, mit Tőled kaptam, itt őrzöm örökké magamban. Édesanya simogass meg! Legyek újra megint gyermek. Ölelj át ha felkereslek, érezd, hogy most is szeretlek.
"Mikor legelső csókot reám leheltél,
Anyám, Te Édes, mondd,
már akkor is, miért szerettél? Kis béka-testem, akkor még nedves; véresen.
Üvöltve sírtam, s Hozzád tapadtam éhesen.
Még fájt a Világ,
zörej hasított, szúrt a Fény,
de karjaidban a biztos, tejszagú Remény.
Az első arc, első hang, az első Lélek.
Átöleltél, Te voltál nekem az Élet!
Emlékszel?
Először Néked mosolyogtam.
Mennyire örültél minden mosolyomnak!
Táplálékom édes kútja, botló lépteimnek útja,
első szavam volt a neved,
álom- manóm, az éneked.
Ha lázban égtem, beteg voltam, szemed fényétől gyógyultam,
s hangod nyugodt tengerében,
együtt úsztunk a mesékben.
Ha rosszalkodtam, nagy bajomban,
védekezőn Hozzád bújtam,
s nagy bánatom, könnyes szemem,
ott pihent meg az öledben.
Tanítottál, úgy neveltél,
a helyes mederbe tereltél.
Mikor lázadtak a kamasz vágyak,
türelemmel mind kivártad.
Felnőtt lettem, Tőled távol,
messze a szülői háztól,
de minden kincset, mit Tőled kaptam,
itt őrzöm örökké magamban.
Édesanya simogass meg!
Legyek újra megint gyermek.
Ölelj át ha felkereslek,
érezd, hogy most is szeretlek!"
"Mikor legelső csókot reám leheltél,
Anyám, Te Édes, mondd,
már akkor is, miért szerettél? Kis béka-testem, akkor még nedves; véresen.
Üvöltve sírtam, s Hozzád tapadtam éhesen.
Még fájt a Világ,
zörej hasított, szúrt a Fény,
de karjaidban a biztos, tejszagú Remény.
Az első arc, első hang, az első Lélek.
Átöleltél, Te voltál nekem az Élet!
Emlékszel?
Először Néked mosolyogtam.
Mennyire örültél minden mosolyomnak!
Táplálékom édes kútja, botló lépteimnek útja,
első szavam volt a neved,
álom- manóm, az éneked.
Ha lázban égtem, beteg voltam, szemed fényétől gyógyultam,
s hangod nyugodt tengerében,
együtt úsztunk a mesékben.
Ha rosszalkodtam, nagy bajomban,
védekezőn Hozzád bújtam,
s nagy bánatom, könnyes szemem,
ott pihent meg az öledben.
Tanítottál, úgy neveltél,
a helyes mederbe tereltél.
Mikor lázadtak a kamasz vágyak,
türelemmel mind kivártad.
Felnőtt lettem, Tőled távol,
messze a szülői háztól,
de minden kincset, mit Tőled kaptam,
itt őrzöm örökké magamban.
Édesanya simogass meg!
Legyek újra megint gyermek.
Ölelj át ha felkereslek,
érezd, hogy most is szeretlek!"
Gondolatok, +1:
Coelho szerint nem léteznek győztesek és vesztesek, csak életszakaszok vannak, amelyeken át kell esnünk.
Mikor egy falevél lehull, mert jön a tél, akkor ez azt jelenti, hogy a hideg, fagyos idő győzedelmeskedett felette?
A fa azt mondja a levélnek: “Ez az élet körforgása. Lehet úgy gondolod, hogy ősszel meghalsz, de közben mindvégig bennem élsz. Az életem neked köszönhetem, mert rajtad keresztül tudok lélegezni. Hála neked, az utazó embernek árnyékot tudok biztosítani, hogy legyen ahová behúzódjon a forróság elől.”
Az a férfi, aki képes felmászni a Föld legmagasabb hegyére, hogy úgy érezze, hogy ő van a világ tetején, és meglátja a felhőket maga körül, vesztessé válik, mert még valami nála is magasabban van? Az ember így gondolkodik: “Most nem én vagyok a legmagasabban, de változni fog az idő, mikor semmi sem lesz a felettem.”
Az a fiatal, akivel nemrég szakított a szerelme, le lett győzve? Ez a fiatal mondhatja a következőt: “Egy nap ismét beköszönt az életemben a szerelem, boldogabb, harmonikusabb lesz az életem, mint amilyen a volt párommal lett volna.”
Ősszel a tél kezd erőre kapni, hatalma egyre nő, a hideg ereje egyre fokozódik, de pár hónappal később megadja magát a tavasznak, aki felvirágoztatja a tájat.
A nyár azt szeretné, hogy forró, hosszú nappalai örökké nyaldossák a városokat, a dombokat, az emberek vállait, mert úgy gondolja, hogy a meleg jót tesz mindennek. De a végén el kell fogadni az ősz beköszöntét, aki nyugalmat, pihenést hoz a földre, annak lakóira.
Az élet ciklikus körforgás, nincsenek vesztesek, nincsenek győztesek, csak szakaszok vannak, amelyeken átmegyünk, amelyeket megtapasztalunk. Ha ezt megértjük, szabad emberek leszünk, képesek az elfogadásra. A természet folyamatosan, körkörösen ugyanazt az utat járja be. Tanuljunk Tőle.
Coelho szerint nem léteznek győztesek és vesztesek, csak életszakaszok vannak, amelyeken át kell esnünk.
Mikor egy falevél lehull, mert jön a tél, akkor ez azt jelenti, hogy a hideg, fagyos idő győzedelmeskedett felette?
A fa azt mondja a levélnek: “Ez az élet körforgása. Lehet úgy gondolod, hogy ősszel meghalsz, de közben mindvégig bennem élsz. Az életem neked köszönhetem, mert rajtad keresztül tudok lélegezni. Hála neked, az utazó embernek árnyékot tudok biztosítani, hogy legyen ahová behúzódjon a forróság elől.”
Az a férfi, aki képes felmászni a Föld legmagasabb hegyére, hogy úgy érezze, hogy ő van a világ tetején, és meglátja a felhőket maga körül, vesztessé válik, mert még valami nála is magasabban van? Az ember így gondolkodik: “Most nem én vagyok a legmagasabban, de változni fog az idő, mikor semmi sem lesz a felettem.”
Az a fiatal, akivel nemrég szakított a szerelme, le lett győzve? Ez a fiatal mondhatja a következőt: “Egy nap ismét beköszönt az életemben a szerelem, boldogabb, harmonikusabb lesz az életem, mint amilyen a volt párommal lett volna.”
Ősszel a tél kezd erőre kapni, hatalma egyre nő, a hideg ereje egyre fokozódik, de pár hónappal később megadja magát a tavasznak, aki felvirágoztatja a tájat.
A nyár azt szeretné, hogy forró, hosszú nappalai örökké nyaldossák a városokat, a dombokat, az emberek vállait, mert úgy gondolja, hogy a meleg jót tesz mindennek. De a végén el kell fogadni az ősz beköszöntét, aki nyugalmat, pihenést hoz a földre, annak lakóira.
Az élet ciklikus körforgás, nincsenek vesztesek, nincsenek győztesek, csak szakaszok vannak, amelyeken átmegyünk, amelyeket megtapasztalunk. Ha ezt megértjük, szabad emberek leszünk, képesek az elfogadásra. A természet folyamatosan, körkörösen ugyanazt az utat járja be. Tanuljunk Tőle.
