Kovács Sándor: Útravaló

Mikor ezt olvasod, simogasd gyermeked.
Addig a tiéd ő, amíg ott van veled.
Öleld át kisfiad, mondd azt, hogy szereted,
Addig tedd meg ezt, ameddig teheted.
Ha a kicsi lányod kebledre öleled,
Érezni fogja ő, hogy nagyon szereted.
Ne mondd, hogy nincs időd.
Azt se, hogy fáradt vagy.
Nem jön vissza soha
Egy elmúlt pillanat.
Csengjen a fülében anyja szelíd hangja,
Pajzsként oltalmazza apja erős karja.
És amikor később útjára engeded,
Legyen útravaló a családszeretet.
Az idő múlását te észre sem veszed.
Mint madár fészkéből,
Kirepül gyermeked.
Várja őt az élet, tátong a messzeség,
Megoldandó dolog vár rá éppen elég.
Ha göröngyös útra téved a szekere,
Mindig legyen vele a fészek melege.
Kovács Sándor
Gondolatok, +1:
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messze ringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.

Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szőlőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

(1944)