MegosztásEgy 24 éves, haldokló fiú elgondolkodtató, utolsó levele neked!
Az emberek gyakran esnek bele abba a hibába, hogy nem értékelnek semmit, amíg az övék, de amint elvesztik, rájönnek mennyit ért. Így van ez az életükkel is...
Sajnos hajlamosak vagyunk fennakadni az élet mindennapi nehézségein, és általában tele van a hócipőnk vele. Pedig ha kicsit jobban értékelnénk az életet, másképp látnánk mindent.
Olvasd el a 24 éves, haldokló fiú elgondolkodtató levelét, és értékeld át az életedet!
"Még csak 24 éves vagyok, de már kiválasztottam az utolsó nyakkendőmet, amit a temetésemen fogok viselni. Talán nem passzol majd az öltönyömhöz, de ez nem probléma.
Túl későn diagnosztizálták nálam a rákot, így már egy hajszálnyi reményem sem maradt a hosszú életre. Azonban rájöttem, hogy csak egy dolgot tehetek a halál előtt: kicsit szebbé tehetem, amit itt hagyok magam mögött. Az élet, amit eddig éltem, vagyis a létezésem, illetve majd annak hiánya nem fog számítani, hiszen nem tettem semmi jelentőset egész életemben.
Amikor megtudtam, hogy mennyi időm maradt hátra, hirtelen átértékeltem mindent, és most egy önző okból írom neked ezt a levelet. Azzal szeretnék értelmet adni rövid életemnek, hogy leírom most neked, mire jöttem rá:
• Ne pazarold az idődet olyan munkára, amit nem élvezel. Egyértelmű, hogy nem lehetsz olyasmiben sikeres, amit nem szeretsz csinálni. A türelem, szenvedély és elkötelezettség jön magától, ha azt csinálod, amit szeretsz.
• Nem szabad mások véleményétől tartanod. A félelem legyengít, és megbénít téged. Ha engedsz neki, napról napra csak nő benned, míg végül belőled semmi nem marad! Hallgass a belső gondolataidra, és tedd, amit szeretnél. Vannak, akik őrültnek fognak hívni, de lesznek olyanok is, akik legendának.
• Vedd át az irányítást az életedben. Vállald a felelősséget minden egyes tettedért. Hagyj fel a rossz szokásokkal, és élj egészségesen. Válassz egy sportot, ami szívvel-lélekkel csinálsz, és ami a legfontosabb, soha ne halogass semmit. Hagyd, hogy azok a döntések formálják az életedet, amiket meghozol, és ne azok, amiket soha nem hoztál meg.
• Kezdd el megbecsülni a körülötted lévő embereket, a rokonokat, barátokat, hiszen kiapadhatatlan forrásai az erőnek és a szeretetnek, amire szükséged van. Éppen ezért ne vedd őket maguktól értetődőnek, és biztosnak.
Nehéz tökéletesen kifejeznem, milyen fontosak ezek a dolgok, de nagyon remélem, hogy elfogadod egy olyan ember tanácsát, aki végül megtanulta, milyen értékes is valójában az idő, amit kaptunk."
Ne felejtsd el megosztani, hogy mások is lássák!
Sajnos hajlamosak vagyunk fennakadni az élet mindennapi nehézségein, és általában tele van a hócipőnk vele. Pedig ha kicsit jobban értékelnénk az életet, másképp látnánk mindent.
Olvasd el a 24 éves, haldokló fiú elgondolkodtató levelét, és értékeld át az életedet!
"Még csak 24 éves vagyok, de már kiválasztottam az utolsó nyakkendőmet, amit a temetésemen fogok viselni. Talán nem passzol majd az öltönyömhöz, de ez nem probléma.
Túl későn diagnosztizálták nálam a rákot, így már egy hajszálnyi reményem sem maradt a hosszú életre. Azonban rájöttem, hogy csak egy dolgot tehetek a halál előtt: kicsit szebbé tehetem, amit itt hagyok magam mögött. Az élet, amit eddig éltem, vagyis a létezésem, illetve majd annak hiánya nem fog számítani, hiszen nem tettem semmi jelentőset egész életemben.
Amikor megtudtam, hogy mennyi időm maradt hátra, hirtelen átértékeltem mindent, és most egy önző okból írom neked ezt a levelet. Azzal szeretnék értelmet adni rövid életemnek, hogy leírom most neked, mire jöttem rá:
• Ne pazarold az idődet olyan munkára, amit nem élvezel. Egyértelmű, hogy nem lehetsz olyasmiben sikeres, amit nem szeretsz csinálni. A türelem, szenvedély és elkötelezettség jön magától, ha azt csinálod, amit szeretsz.
• Nem szabad mások véleményétől tartanod. A félelem legyengít, és megbénít téged. Ha engedsz neki, napról napra csak nő benned, míg végül belőled semmi nem marad! Hallgass a belső gondolataidra, és tedd, amit szeretnél. Vannak, akik őrültnek fognak hívni, de lesznek olyanok is, akik legendának.
• Vedd át az irányítást az életedben. Vállald a felelősséget minden egyes tettedért. Hagyj fel a rossz szokásokkal, és élj egészségesen. Válassz egy sportot, ami szívvel-lélekkel csinálsz, és ami a legfontosabb, soha ne halogass semmit. Hagyd, hogy azok a döntések formálják az életedet, amiket meghozol, és ne azok, amiket soha nem hoztál meg.
• Kezdd el megbecsülni a körülötted lévő embereket, a rokonokat, barátokat, hiszen kiapadhatatlan forrásai az erőnek és a szeretetnek, amire szükséged van. Éppen ezért ne vedd őket maguktól értetődőnek, és biztosnak.
Nehéz tökéletesen kifejeznem, milyen fontosak ezek a dolgok, de nagyon remélem, hogy elfogadod egy olyan ember tanácsát, aki végül megtanulta, milyen értékes is valójában az idő, amit kaptunk."
Ne felejtsd el megosztani, hogy mások is lássák!
Gondolatok, +1:
Mátraalján, falu szélén
lakik az én öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék,
tőle tudom ezt a mesét.
Őzgidácska, sete-suta,
rátévedt az országútra,
megbotlott egy kidőlt fába,
eltörött a gida lába.
Panaszosan sír szegényke,
arra ballag öreg néne.
Ölbe veszi, megsajnálja,
hazaviszi kis házába.
Ápolgatja, dédelgeti,
friss szénával megeteti,
forrásvízzel megitatja,
mintha volna édesanyja.
Cili cica, Bodri kutya
mellé búvik a zugolyba,
tanultak ők emberséget,
nem bántják a kis vendéget.
Gyorsan gyógyul gida lába,
elmehetne az őzbálba,
vidám táncot ellejthetne,
de nincs hozzá való kedve.
Barna szeme bús-szomorún
csüng a távol hegykoszorún.
Reggel bíbor napsugarak
játszanak a felhők alatt.
Esti szellő ködöt kerget,
dombok, lankák üzengetnek:
"Vár a sarjú, gyenge hajtás,
gyere haza, gida pajtás!"
Könnybe lábad az őz szeme,
hej, nagyon is visszamenne,
csak az anyja úgy ne várná,
csak a nénét ne sajnálná!
Éjjel-nappal visszavágyik,
hol selyem fű, puha pázsit,
tarka mező száz virága
őztestvérkét hazavárja.
Ahol mókus ugrabugrál,
kopácsol a tarka harkály,
vígan szól a kakukk hangja,
bábot cipel szorgos hangya.
Várja patak, várja szellő,
kék ég alján futó felhő,
harmatgyöngyös harangvirág,
vadárvácskák, kékek, lilák.
Öreg néne megsiratja,
vissza - dehogy - mégse tartja,
ki-ki lakjék hazájában,
őz erdőben, ember házban.
Kapuig is elkíséri,
visszatipeg öreg néni,
és integet, amíg látja:
"Élj boldogul, őzgidácska!"
Lassan lépdel, csendben ballag,
kattan ajtó, zörren ablak,
onnan lesi öreg néne,
kisgidája visszanéz-e.
Haszontalan állatkája,
egyre jobban szaporázza,
s olyan gyorsan, mint a villám,
fenn terem a mohos sziklán.
De a tetőn, hegygerincen
megfordul, hogy búcsút intsen:
"Ég áldjon, rét, kicsi csalit" -
s mint a szél, eliramodik.
Nyár elröppen, levél sárgul,
lepereg a vén bükkfárul,
hó borul már házra, rétre,
egyedül él öreg néne.
Újra kihajt fű, fa, virág,
nem felejti a kisgidát,
fordul a föld egyszer-kétszer,
zörgetnek a kerítésen.
Kitekint az ablakrésen:
ki kopogtat vajon éjjel?
Hold ragyogja be a falut,
kitárja a kicsi kaput.
Ölelésre lendül karja:
kis gidácska meg az anyja
álldogál ott; beereszti,
szíve dobban, megismeri:
őzmama lett a kisgida,
az meg ott a gida fia.
Eltörött a mellső lába,
elhozta hát a kórházba,
hogy szemével kérve kérje:
gyógyítsa meg öreg néne,
puha gyolcsba bugyolálja,
ne szepegjen fiacskája.
S köd előtte, köd utána,
belevész az éjszakába.
Gida lábát két kezébe
veszi lágyan öreg néne.
Meg is gyógyul egykettőre,
felbiceg a dombtetőre,
s mire tölgyről lehull a makk,
a kicsi bak hazaballag.
Mátraalji falu széle,
kapuban ül öreg néne,
nincs egyedül, mért is volna?
Ha fú, ha fagy, sok a dolga.
Körülötte gidák, őzek,
látogatni el-eljőnek,
télen-nyáron, évről évre,
fejük hajtják az ölébe.
Falu népe is szereti,
kedves szóval becézgeti
öreg nénét, és azóta
így nevezik: Őzanyóka.
Piros pipacs, szegfű, zsálya
virít háza ablakába,
nagy köcsögben, kis csuporban
szivárványszín száz csokor van.
Egyiket Gál Péter hozta,
másikat meg Kovács Julcsa,
harmadikat Horváth Erzsi,
úttörő lesz valamennyi.
Vadvirágnak dal a párja,
énekszótól zeng a háza,
oly vidám a gyereknóta,
nevet, sír is Őzanyóka.
Mátraalján, falu szélén
lakik az én öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék
mese őrzi aranyszívét.
Gidára vár sós kenyérke,
kalácscipó aprónépre;
egyszer te is légy vendége,
itt a vége, fuss el véle!
Mátraalján, falu szélén
lakik az én öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék,
tőle tudom ezt a mesét.
Őzgidácska, sete-suta,
rátévedt az országútra,
megbotlott egy kidőlt fába,
eltörött a gida lába.
Panaszosan sír szegényke,
arra ballag öreg néne.
Ölbe veszi, megsajnálja,
hazaviszi kis házába.
Ápolgatja, dédelgeti,
friss szénával megeteti,
forrásvízzel megitatja,
mintha volna édesanyja.
Cili cica, Bodri kutya
mellé búvik a zugolyba,
tanultak ők emberséget,
nem bántják a kis vendéget.
Gyorsan gyógyul gida lába,
elmehetne az őzbálba,
vidám táncot ellejthetne,
de nincs hozzá való kedve.
Barna szeme bús-szomorún
csüng a távol hegykoszorún.
Reggel bíbor napsugarak
játszanak a felhők alatt.
Esti szellő ködöt kerget,
dombok, lankák üzengetnek:
"Vár a sarjú, gyenge hajtás,
gyere haza, gida pajtás!"
Könnybe lábad az őz szeme,
hej, nagyon is visszamenne,
csak az anyja úgy ne várná,
csak a nénét ne sajnálná!
Éjjel-nappal visszavágyik,
hol selyem fű, puha pázsit,
tarka mező száz virága
őztestvérkét hazavárja.
Ahol mókus ugrabugrál,
kopácsol a tarka harkály,
vígan szól a kakukk hangja,
bábot cipel szorgos hangya.
Várja patak, várja szellő,
kék ég alján futó felhő,
harmatgyöngyös harangvirág,
vadárvácskák, kékek, lilák.
Öreg néne megsiratja,
vissza - dehogy - mégse tartja,
ki-ki lakjék hazájában,
őz erdőben, ember házban.
Kapuig is elkíséri,
visszatipeg öreg néni,
és integet, amíg látja:
"Élj boldogul, őzgidácska!"
Lassan lépdel, csendben ballag,
kattan ajtó, zörren ablak,
onnan lesi öreg néne,
kisgidája visszanéz-e.
Haszontalan állatkája,
egyre jobban szaporázza,
s olyan gyorsan, mint a villám,
fenn terem a mohos sziklán.
De a tetőn, hegygerincen
megfordul, hogy búcsút intsen:
"Ég áldjon, rét, kicsi csalit" -
s mint a szél, eliramodik.
Nyár elröppen, levél sárgul,
lepereg a vén bükkfárul,
hó borul már házra, rétre,
egyedül él öreg néne.
Újra kihajt fű, fa, virág,
nem felejti a kisgidát,
fordul a föld egyszer-kétszer,
zörgetnek a kerítésen.
Kitekint az ablakrésen:
ki kopogtat vajon éjjel?
Hold ragyogja be a falut,
kitárja a kicsi kaput.
Ölelésre lendül karja:
kis gidácska meg az anyja
álldogál ott; beereszti,
szíve dobban, megismeri:
őzmama lett a kisgida,
az meg ott a gida fia.
Eltörött a mellső lába,
elhozta hát a kórházba,
hogy szemével kérve kérje:
gyógyítsa meg öreg néne,
puha gyolcsba bugyolálja,
ne szepegjen fiacskája.
S köd előtte, köd utána,
belevész az éjszakába.
Gida lábát két kezébe
veszi lágyan öreg néne.
Meg is gyógyul egykettőre,
felbiceg a dombtetőre,
s mire tölgyről lehull a makk,
a kicsi bak hazaballag.
Mátraalji falu széle,
kapuban ül öreg néne,
nincs egyedül, mért is volna?
Ha fú, ha fagy, sok a dolga.
Körülötte gidák, őzek,
látogatni el-eljőnek,
télen-nyáron, évről évre,
fejük hajtják az ölébe.
Falu népe is szereti,
kedves szóval becézgeti
öreg nénét, és azóta
így nevezik: Őzanyóka.
Piros pipacs, szegfű, zsálya
virít háza ablakába,
nagy köcsögben, kis csuporban
szivárványszín száz csokor van.
Egyiket Gál Péter hozta,
másikat meg Kovács Julcsa,
harmadikat Horváth Erzsi,
úttörő lesz valamennyi.
Vadvirágnak dal a párja,
énekszótól zeng a háza,
oly vidám a gyereknóta,
nevet, sír is Őzanyóka.
Mátraalján, falu szélén
lakik az én öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék
mese őrzi aranyszívét.
Gidára vár sós kenyérke,
kalácscipó aprónépre;
egyszer te is légy vendége,
itt a vége, fuss el véle!
