MegosztásA sors akkor állít minket…
A sors akkor állít minket nagy döntések elé, amikor a legkevésbé sem számítunk rá. Ilyenkor derül ki, elég bátrak vagyunk-e, hogy megváltoztassuk az életünket. Ilyenkor nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna, és nem hivatkozhatunk arra, hogy még nem vagyunk felkészülve a döntésre. A próba nem vár. Az élet nem néz hátra.
Gondolatok, +1:
Egyszer, ha már elérhetetlen
távolságban leszek tőled fiam
és vánszorgó lábnyomom is elfújja a szél,
nem hagyva magad körül porszemnyi
emléket sem, mi rólam mesél,
jusson eszedbe gyermekkorod
mosolygó napjai.
Láss magad előtt egy képet,
ahol ketten állunk, te meg én...
Talán hároméves lehettél,
mikor határozott szavakkal mondtad
- szeretlek-
S abban a pillanatban
valami leírhatatlanul jó érzés melengette
lelkemet
Hittem, hogy az életnek,
ennél boldogabb percei nincsenek,
nem lehetnek,
mert, aki így szeret, az soha
nem fájdíthat szíveket.
Emlékszel arra, mikor sírós szemeiddel
esdőn néztél rám
s én féltő mozdulattal hajoltam hozzád,
hogy karomba vegyelek,
mert, ha ölelhettelek,
felszáradtak arcunkról a könnyek
s napfénnyé változtak
az ereszekre lecsorgó, hulló esőcseppek.
Emlékszel, elengedtelek,
mikor szabadságra vágytál.
Repülhettél, mint a szárnyait kitáró sas,
mely, akkor is átszeli a tengert,
ha tajtékzó hullám sodorja...
De az a sas, az a sas, fiam,
a végtelenbe szállva is tudja,
honnan indult el, és hol van
régi otthona.
Egyszer, ha már elérhetetlen
távolságban leszek tőled fiam
és vánszorgó lábnyomom is elfújja a szél,
nem hagyva magad körül porszemnyi
emléket sem, mi rólam mesél,
jusson eszedbe gyermekkorod
mosolygó napjai.
Láss magad előtt egy képet,
ahol ketten állunk, te meg én...
Talán hároméves lehettél,
mikor határozott szavakkal mondtad
- szeretlek-
S abban a pillanatban
valami leírhatatlanul jó érzés melengette
lelkemet
Hittem, hogy az életnek,
ennél boldogabb percei nincsenek,
nem lehetnek,
mert, aki így szeret, az soha
nem fájdíthat szíveket.
Emlékszel arra, mikor sírós szemeiddel
esdőn néztél rám
s én féltő mozdulattal hajoltam hozzád,
hogy karomba vegyelek,
mert, ha ölelhettelek,
felszáradtak arcunkról a könnyek
s napfénnyé változtak
az ereszekre lecsorgó, hulló esőcseppek.
Emlékszel, elengedtelek,
mikor szabadságra vágytál.
Repülhettél, mint a szárnyait kitáró sas,
mely, akkor is átszeli a tengert,
ha tajtékzó hullám sodorja...
De az a sas, az a sas, fiam,
a végtelenbe szállva is tudja,
honnan indult el, és hol van
régi otthona.
