MegosztásMi az a szerelem?
Mi az a szerelem?
Egy nap a diák megkérdezte a tanártól, hogy „Mi az a szerelem?”
„Ahhoz, hogy meg tudjam válaszolni a kérdésed, menj ki a mezőre és válaszd ki a legnagyobb búzát, amit csak találsz, és hozd el nekem.” – válaszolta a tanár. „A szabály az, hogy a mezőn csak egyszer mehetsz keresztül, és nem fordulhatsz vissza egy olyan búzáért, amit már elhagytál.” – tette hozzá.
A diák felöltözött és kiment a mezőre. Az első soron haladva, talált egy nagy növényt, de úgy gondolta, hátha lesz még ettől is nagyobb a többi sorban, ami csak rá vár. Aztán meglátott egy másik példányt, ez még nagyobb volt. Viszont még mindig úgy gondolta, hogy talán beljebb a sorok között lesz egy hatalmas, ezért ezt sem szakította le.
Telt az idő és már lassan túl volt a búzatábla felén, amikor azt vette észre, hogy az itt található növények meg se közelítik méretben azokat, amiket eddig látott. Elgondolkodott és már bánta, hogy nem szakított le egyet közülük.
Amikor a végére ért, visszaindult az iskolába a tanárhoz üres kézzel.
„Ez a szerelem!” – mondta rögvest a tanárnő.
„Mindig kutatsz egy jobb után, és csak később jössz rá, hogy az igazit már elmulasztottad.”
„Akkor mi a házasság tanárnő?” – kérdezte a tanuló.
„Ahhoz, hogy tudjak válaszolni neked erre a kérdésre, menj ki a kukoricamezőre, válaszd ki a legnagyobb kukoricát, és hozd ide nekem.” – felelte.
„A szabály ugyanaz. Nem fordulhatsz vissza sosem.” – tette hozzá.
A diák kiment a kukoricásba. Most már tapasztalattal a háta mögött, nem akarta elkövetni az előbbi hibáját. A kukoricás közepén leszakított egy közepes nagyságú kukoricát, és visszaindult vele az iskolába.
„Ezúttal, hoztál nekem kukoricát.” – fogadta a tanárnő.
„Kerestél egyet ami szép, és hittél benne, hogy ez lesz a legjobb választásod, mind közül.” – tette hozzá.
„Ez a házasság!”
Egy nap a diák megkérdezte a tanártól, hogy „Mi az a szerelem?”
„Ahhoz, hogy meg tudjam válaszolni a kérdésed, menj ki a mezőre és válaszd ki a legnagyobb búzát, amit csak találsz, és hozd el nekem.” – válaszolta a tanár. „A szabály az, hogy a mezőn csak egyszer mehetsz keresztül, és nem fordulhatsz vissza egy olyan búzáért, amit már elhagytál.” – tette hozzá.
A diák felöltözött és kiment a mezőre. Az első soron haladva, talált egy nagy növényt, de úgy gondolta, hátha lesz még ettől is nagyobb a többi sorban, ami csak rá vár. Aztán meglátott egy másik példányt, ez még nagyobb volt. Viszont még mindig úgy gondolta, hogy talán beljebb a sorok között lesz egy hatalmas, ezért ezt sem szakította le.
Telt az idő és már lassan túl volt a búzatábla felén, amikor azt vette észre, hogy az itt található növények meg se közelítik méretben azokat, amiket eddig látott. Elgondolkodott és már bánta, hogy nem szakított le egyet közülük.
Amikor a végére ért, visszaindult az iskolába a tanárhoz üres kézzel.
„Ez a szerelem!” – mondta rögvest a tanárnő.
„Mindig kutatsz egy jobb után, és csak később jössz rá, hogy az igazit már elmulasztottad.”
„Akkor mi a házasság tanárnő?” – kérdezte a tanuló.
„Ahhoz, hogy tudjak válaszolni neked erre a kérdésre, menj ki a kukoricamezőre, válaszd ki a legnagyobb kukoricát, és hozd ide nekem.” – felelte.
„A szabály ugyanaz. Nem fordulhatsz vissza sosem.” – tette hozzá.
A diák kiment a kukoricásba. Most már tapasztalattal a háta mögött, nem akarta elkövetni az előbbi hibáját. A kukoricás közepén leszakított egy közepes nagyságú kukoricát, és visszaindult vele az iskolába.
„Ezúttal, hoztál nekem kukoricát.” – fogadta a tanárnő.
„Kerestél egyet ami szép, és hittél benne, hogy ez lesz a legjobb választásod, mind közül.” – tette hozzá.
„Ez a házasság!”
Gondolatok, +1:
Aranyosi Ervin: Az igazi gazdagság
Mi is a gazdagság? Nagy vagyon, sok ékszer?
Fel lehet-e fogni földhöz ragadt ésszel?
Mi az élet célja? Kincseket szerezni?
Eldugni más elől, hogy ne lássa senki?
Úgy hiszem, világunk sokkal szebb hely volna,
ha az ember léte nem a pénzről szólna,
nem gebedne bele senki a munkába,
s nem az “élne csak jól”, kinek lóg a lába.
A gazdagok szerint csak az a sikeres,
aki éjjel nappal milliókat keres.
S lám, ami a furcsa, a szegény is hiszi,
hogy majd sok munkával biztos sokra viszi.
Még a gyermeknek is folyton azt tanítja,
hogy a szép életnek tanulás a nyitja.
Ám aki dús gazdag, inkább mást tanácsol,
nem a tudós gazdag, – az, aki harácsol.
Nem kell megszakadni, sem a szánkat tépni,
mások hátán egyre magasabbra lépni!
Mikor magasan vagy, lezuhanni könnyebb,
mindent elveszítve hullhat majd a könnyed.
Hát mi a gazdagság? Nézzük józan szemmel!
Mikor felszabadult, és boldog az ember.
Az öröm forrása a szívünkből fakad,
sok-sok szeretettel tedd gazdaggá magad!
Tégy az emberekért, alkoss szebb világot,
műveld meg a földed, nevelj szép virágot!
Engedd, hogy mindenki úgy tegye a dolgát,
hogy megmutathassa jóember mivoltát!
Használja fel bátran fénylő tehetségét,
ne szorongva várja a munkaidő végét.
Mutassa mindenki, hogy mire is képes,
mihez van tudása, mihez kedvet érez.
Nem is tanítanék haszontalan dolgot,
elvont tudománytól egy gyerek sem boldog.
Olyat tanítanék, mihez kedvet érez,
ami közel állhat alkotó szívéhez.
A monoton munkát végezzék a gépek!
Robot robotoljon, ne rabszolga népek!
Az ember alkosson, szívét beleadva,
s lelje csak örömét a szép feladatban.
S aki alkotni tud, az tanítson mást is,
s olyan adja tovább eztán a tudást is,
mert csak egy módon tud fejlődni az ember,
ha megnyitja lelkét, s így él, szeretettel.
Hát, mi a gazdagság? Nehogy elfelejtsem,
a szép gondolatot sötét kútba ejtsem!
Bizony a gazdagság ma is azt jelenti,
ha egymásért élünk és nem ural senki.
Gazdagság az idő, s nem mérhető pénzben,
mikor a munkámban örömömet érzem,
látom kezem alatt új életre kelni,
s hagynak teremteni, szépen remekelni.
Azt, amit teremtek, szívből adom másnak,
jövőnek alkotok, nem az elmúlásnak.
Adok is, kapok is, s közösen használjuk,
egymásért teremtve angyalokká váljunk!
Az igaz gazdagság ott van a családban,
a közös percekben, békés boldogságban,
szeretet vízében merítkező szívben,
lélek-szivárványként oltalmazó ívben.
Megnő gazdagságunk mikor kiterjesztjük,
mikor nemzetünket magunk köré vesszük,
így alkotva népet, egy nagyobb családot,
gazdagítva ezzel ezt a szép világot.
Aranyosi Ervin: Az igazi gazdagság
Mi is a gazdagság? Nagy vagyon, sok ékszer?
Fel lehet-e fogni földhöz ragadt ésszel?
Mi az élet célja? Kincseket szerezni?
Eldugni más elől, hogy ne lássa senki?
Úgy hiszem, világunk sokkal szebb hely volna,
ha az ember léte nem a pénzről szólna,
nem gebedne bele senki a munkába,
s nem az “élne csak jól”, kinek lóg a lába.
A gazdagok szerint csak az a sikeres,
aki éjjel nappal milliókat keres.
S lám, ami a furcsa, a szegény is hiszi,
hogy majd sok munkával biztos sokra viszi.
Még a gyermeknek is folyton azt tanítja,
hogy a szép életnek tanulás a nyitja.
Ám aki dús gazdag, inkább mást tanácsol,
nem a tudós gazdag, – az, aki harácsol.
Nem kell megszakadni, sem a szánkat tépni,
mások hátán egyre magasabbra lépni!
Mikor magasan vagy, lezuhanni könnyebb,
mindent elveszítve hullhat majd a könnyed.
Hát mi a gazdagság? Nézzük józan szemmel!
Mikor felszabadult, és boldog az ember.
Az öröm forrása a szívünkből fakad,
sok-sok szeretettel tedd gazdaggá magad!
Tégy az emberekért, alkoss szebb világot,
műveld meg a földed, nevelj szép virágot!
Engedd, hogy mindenki úgy tegye a dolgát,
hogy megmutathassa jóember mivoltát!
Használja fel bátran fénylő tehetségét,
ne szorongva várja a munkaidő végét.
Mutassa mindenki, hogy mire is képes,
mihez van tudása, mihez kedvet érez.
Nem is tanítanék haszontalan dolgot,
elvont tudománytól egy gyerek sem boldog.
Olyat tanítanék, mihez kedvet érez,
ami közel állhat alkotó szívéhez.
A monoton munkát végezzék a gépek!
Robot robotoljon, ne rabszolga népek!
Az ember alkosson, szívét beleadva,
s lelje csak örömét a szép feladatban.
S aki alkotni tud, az tanítson mást is,
s olyan adja tovább eztán a tudást is,
mert csak egy módon tud fejlődni az ember,
ha megnyitja lelkét, s így él, szeretettel.
Hát, mi a gazdagság? Nehogy elfelejtsem,
a szép gondolatot sötét kútba ejtsem!
Bizony a gazdagság ma is azt jelenti,
ha egymásért élünk és nem ural senki.
Gazdagság az idő, s nem mérhető pénzben,
mikor a munkámban örömömet érzem,
látom kezem alatt új életre kelni,
s hagynak teremteni, szépen remekelni.
Azt, amit teremtek, szívből adom másnak,
jövőnek alkotok, nem az elmúlásnak.
Adok is, kapok is, s közösen használjuk,
egymásért teremtve angyalokká váljunk!
Az igaz gazdagság ott van a családban,
a közös percekben, békés boldogságban,
szeretet vízében merítkező szívben,
lélek-szivárványként oltalmazó ívben.
Megnő gazdagságunk mikor kiterjesztjük,
mikor nemzetünket magunk köré vesszük,
így alkotva népet, egy nagyobb családot,
gazdagítva ezzel ezt a szép világot.
