Megosztás"Elítélhetsz... Mutogathatsz rám... Kibeszélhetsz és bánthatsz a hátam mögött azért, ami vagyok. Nem érdekel.
"Elítélhetsz... Mutogathatsz rám... Kibeszélhetsz és bánthatsz a hátam mögött azért, ami vagyok. Nem érdekel. Már nem. Én tudom mit miért tettem. Emlékszem minden könnycseppemre, minden esésemre. Te átélted mindezt? Tudod nekem mikor mi mennyire fájt? Hát ez az: fogalmad sincs.
Lépj bele a cipőmbe és botladozz végig az utamon. Láss a szememmel, érezz a szívemmel. Érted már? Nem? Persze, hogy nem. Ezt mindenkinek magának kell átélnie. Szóval nagyon gyorsan hagyd abba a mutogatást és kezdj el magaddal foglalkozni, mert a gondok leginkább nálad vannak, nem nálam."
Lépj bele a cipőmbe és botladozz végig az utamon. Láss a szememmel, érezz a szívemmel. Érted már? Nem? Persze, hogy nem. Ezt mindenkinek magának kell átélnie. Szóval nagyon gyorsan hagyd abba a mutogatást és kezdj el magaddal foglalkozni, mert a gondok leginkább nálad vannak, nem nálam."
Gondolatok, +1:
Vannak emberek, akiket egy időre ajándékba kapunk, hogy elkísérjük élete egy szakaszán. Nem igazán azért, hogy birtokoljuk vagy uralkodjunk felette. Meg azért sem, hogy tanácsainkkal megfojtsuk.
Néha csak azért, hogy menjünk mellette. Átláthatóan. Elég ha tudjuk, hogy Ő a világra jött, gondolhatunk rá. Az igazi találkozások pillanatában belopakodunk egymás életébe, és a lelkünk jót ücsörög egymásnál. Ugyanarra a dalra rezdülünk. Érezzük egymást. Az emberek azt mondják, hogy nem szeretnek szenvedni. Én mégis szeretek. Szeretem, ha valaki eszeveszetten hiányzik. Ha ott lappang az a torokszorító érzés minden porcikámban, hogy mindent odaadnék abban a pillanatban, hogy újra találkozzak vele. Érezzem újra ugyanazt a dallamot a lelkemben. Az ő dallamát és az ő rezdülését.
Van ezekben a találkozásokban is valami nagyszerű és megdöbbentően furcsa. Az élet összehoz két embert itt vagy amott, mintha a Véletlen játéka volna csupán, aztán összeköti őket a szeretet láthatatlan szövedékével. Hogy aztán sohase felejtsük el azt a dallamot, azt az illatot, azt a hangulatot, amit elénk terelt, és azokat az érzéseket, amiket a lelkünkbe csempészett.
Vannak emberek, akiket egy időre ajándékba kapunk, hogy elkísérjük élete egy szakaszán. Nem igazán azért, hogy birtokoljuk vagy uralkodjunk felette. Meg azért sem, hogy tanácsainkkal megfojtsuk.
Néha csak azért, hogy menjünk mellette. Átláthatóan. Elég ha tudjuk, hogy Ő a világra jött, gondolhatunk rá. Az igazi találkozások pillanatában belopakodunk egymás életébe, és a lelkünk jót ücsörög egymásnál. Ugyanarra a dalra rezdülünk. Érezzük egymást. Az emberek azt mondják, hogy nem szeretnek szenvedni. Én mégis szeretek. Szeretem, ha valaki eszeveszetten hiányzik. Ha ott lappang az a torokszorító érzés minden porcikámban, hogy mindent odaadnék abban a pillanatban, hogy újra találkozzak vele. Érezzem újra ugyanazt a dallamot a lelkemben. Az ő dallamát és az ő rezdülését.
Van ezekben a találkozásokban is valami nagyszerű és megdöbbentően furcsa. Az élet összehoz két embert itt vagy amott, mintha a Véletlen játéka volna csupán, aztán összeköti őket a szeretet láthatatlan szövedékével. Hogy aztán sohase felejtsük el azt a dallamot, azt az illatot, azt a hangulatot, amit elénk terelt, és azokat az érzéseket, amiket a lelkünkbe csempészett.
