Megosztás8 év kapcsolat után arra várt a lány, hogy megkérjék a kezét. Azonban egészen váratlan dolog történt!
Egy fiatal párról szól a következő történet, valamint arról, hogy nem szabad az érzéseinkkel ellentétesen cselekedni, mert egy életre megbánhatjuk a döntésünket.
A fiú és a lány nagyszerűen érezték magukat egymás társaságában, boldogak voltak, soha nem veszekedtek, nyolc éve alkottak egy párt. A lány összes barátnője már férjénél volt, és mindeddig nem is foglalkoztatta a házasság, de ahogy teltek az évek, és az édesanyjai is folyamatosan nyaggatta, hogy mikor kötik be a fejét, kezdett megváltozni a véleménye. Már ő is férjhez akart menni! Ezt közölte is párjával, a tökéletes esküvő részleteit is megosztotta vele, de a fiú azt válaszolta, hogy ő még nem áll készen, még időre van szüksége, szeretne szerezni egy jobban fizető állást, hogy majd biztosíthassa családja számára a tisztes megélhetést. Végül hosszas beszélgetés után sem jutottak dűlőre, így mindketten úgy döntöttek, jobb, ha külön utakon folytatják. Ezután a fiú összetört szívvel elhagyta szülővárosát.
Öt év múlva viszont visszatért, és eldöntötte, hogy új életet kezd. Megismerkedett egy csodás lánnyal, akit nagyon szeretett, és boldog is volt vele. Három év múlva elvette feleségül. A lagzi után összefutott az első szerelmével, aki a könnyes szemekkel azt mondta:
„Hogy nősülhettél meg pont az én születésnapomon? Hogy volt képed azokat a virágdíszítéseket használni, amiket én találtam ki? Hogy tudtad az én kedvenc dalomra megtenni az első tánclépést?”
A fiú megfogta a kezét, és magához húzta. Abban a pillanatban egy könnycsepp szaladt le az arcán.
„Mindvégig arra gondoltam, hogy te vagy a menyasszonyom.”
Az életben talán egyszer adódik meg, hogy rátaláljunk az igaz szerelemre, ezért soha ne engedjük elmenni.
A fiú és a lány nagyszerűen érezték magukat egymás társaságában, boldogak voltak, soha nem veszekedtek, nyolc éve alkottak egy párt. A lány összes barátnője már férjénél volt, és mindeddig nem is foglalkoztatta a házasság, de ahogy teltek az évek, és az édesanyjai is folyamatosan nyaggatta, hogy mikor kötik be a fejét, kezdett megváltozni a véleménye. Már ő is férjhez akart menni! Ezt közölte is párjával, a tökéletes esküvő részleteit is megosztotta vele, de a fiú azt válaszolta, hogy ő még nem áll készen, még időre van szüksége, szeretne szerezni egy jobban fizető állást, hogy majd biztosíthassa családja számára a tisztes megélhetést. Végül hosszas beszélgetés után sem jutottak dűlőre, így mindketten úgy döntöttek, jobb, ha külön utakon folytatják. Ezután a fiú összetört szívvel elhagyta szülővárosát.
Öt év múlva viszont visszatért, és eldöntötte, hogy új életet kezd. Megismerkedett egy csodás lánnyal, akit nagyon szeretett, és boldog is volt vele. Három év múlva elvette feleségül. A lagzi után összefutott az első szerelmével, aki a könnyes szemekkel azt mondta:
„Hogy nősülhettél meg pont az én születésnapomon? Hogy volt képed azokat a virágdíszítéseket használni, amiket én találtam ki? Hogy tudtad az én kedvenc dalomra megtenni az első tánclépést?”
A fiú megfogta a kezét, és magához húzta. Abban a pillanatban egy könnycsepp szaladt le az arcán.
„Mindvégig arra gondoltam, hogy te vagy a menyasszonyom.”
Az életben talán egyszer adódik meg, hogy rátaláljunk az igaz szerelemre, ezért soha ne engedjük elmenni.
Gondolatok, +1:
Aranyosi Ervin: Halottaknak napján
Halottaknak napján,
gondolkozz el, kérlek!
Mennyire fontosak
azok, akik élnek?
Milyen gyakran gondolsz
rájuk szeretettel?
Jelenthet-e annyit,
mint ki régen ment el?
Ilyenkor az ember
temetőbe jár ki,
Elmúlt szeretteit
véli megtalálni.
Közben annyin élnek
magányosan, távol,
kire nem jut idő,
kit a szív nem ápol.
Pedig a halottak
a szívünkben élnek.
A hétköznapokba
bőven beleférnek.
Miért nincs az élőkért
ugyanilyen ünnep,
ami lángra gyújtja
apró mécsesünket.
Aki elment, jól van,
csak egy más világon,
s nem tud örvendezni
levágott virágon.
Földdé porladt testet
látogatsz a sírnál.
Élőkért tehetnél,
ahelyett, hogy sírnál!
Oly sok a magányos,
kinek nem jut semmi.
Ki örülni tudna,
ha tudnák szeretni.
Ám ezt meg se látod
– tudod – attól félek.
Megbékélni kéne,
s nem visz rá a lélek.
Vársz, amíg késő lesz,
mikor már nem bánthat,
akkor száll szívedre,
majd a gyász, a bánat.
S jön halottak napja,
s mész a temetőbe,
bocsánatot kérni,
s elbúcsúzni tőle…
Aranyosi Ervin: Halottaknak napján
Halottaknak napján,
gondolkozz el, kérlek!
Mennyire fontosak
azok, akik élnek?
Milyen gyakran gondolsz
rájuk szeretettel?
Jelenthet-e annyit,
mint ki régen ment el?
Ilyenkor az ember
temetőbe jár ki,
Elmúlt szeretteit
véli megtalálni.
Közben annyin élnek
magányosan, távol,
kire nem jut idő,
kit a szív nem ápol.
Pedig a halottak
a szívünkben élnek.
A hétköznapokba
bőven beleférnek.
Miért nincs az élőkért
ugyanilyen ünnep,
ami lángra gyújtja
apró mécsesünket.
Aki elment, jól van,
csak egy más világon,
s nem tud örvendezni
levágott virágon.
Földdé porladt testet
látogatsz a sírnál.
Élőkért tehetnél,
ahelyett, hogy sírnál!
Oly sok a magányos,
kinek nem jut semmi.
Ki örülni tudna,
ha tudnák szeretni.
Ám ezt meg se látod
– tudod – attól félek.
Megbékélni kéne,
s nem visz rá a lélek.
Vársz, amíg késő lesz,
mikor már nem bánthat,
akkor száll szívedre,
majd a gyász, a bánat.
S jön halottak napja,
s mész a temetőbe,
bocsánatot kérni,
s elbúcsúzni tőle…
