MegosztásTandari Éva: Szólj még, Mama ...!
Reszkető, fáradt hangodon
csak egyszer még: Szólj hozzám, Mama!
Lásd; eltévedtem, s nem tudom,
merre visz az Éjszaka ...
Nem látom szemed fényét,
mely Hitet adott, Merszet, és Célt.
Nem foghatom többé kezed
hogy megcsókoljam ... mindenért ...
Nem hallhatom óvó szavad
mely intett; dorgált; dicsért ...
- Magam kell lássam az Út rögét
ha elérni vágyom a Tiszta Célt.
Míg gyermek voltam, ifjú, bohó:
Nem éreztem, hogy kell szavad ...
Most sírva kérlek; Szólj! Ó, szólj még ...
De elszállt a Szó, mint a pillanat ...
Most érteném már! Fogadnám ...
De elszállt a Szó; csak emlék maradt.
Emlék maradt, csak ezt áldhatom,
s csak a földet csókolhatom, mi rejti
mélyben is szerető, óvó hangodat ...
csak egyszer még: Szólj hozzám, Mama!
Lásd; eltévedtem, s nem tudom,
merre visz az Éjszaka ...
Nem látom szemed fényét,
mely Hitet adott, Merszet, és Célt.
Nem foghatom többé kezed
hogy megcsókoljam ... mindenért ...
Nem hallhatom óvó szavad
mely intett; dorgált; dicsért ...
- Magam kell lássam az Út rögét
ha elérni vágyom a Tiszta Célt.
Míg gyermek voltam, ifjú, bohó:
Nem éreztem, hogy kell szavad ...
Most sírva kérlek; Szólj! Ó, szólj még ...
De elszállt a Szó, mint a pillanat ...
Most érteném már! Fogadnám ...
De elszállt a Szó; csak emlék maradt.
Emlék maradt, csak ezt áldhatom,
s csak a földet csókolhatom, mi rejti
mélyben is szerető, óvó hangodat ...
Gondolatok, +1:
Amikor még piciny voltál,
olyan nagyon enyém voltál,
engem ettél, engem ittál
rám nevettél, nekem ríttál.
Mikor később nagyobb lettél,
mindig messzebb, messzebb mentél.
Először csak a kiskertbe,
aztán a nagy idegenbe.
Ha itt vagy is, csak elnézel,
akkor is nem engem nézel.
Nem anyádat, nem apádat,
valami más csillagtájat.
Úgy megnőttél, szinte félek,
már a válladig sem érek.
Alig-alig hihetem már,
hogy ölbéli bubám voltál.
Én voltam-e óriási,
vagy Te lehettél parányi?
Sosem voltál nehéz nekem,
nem éreztem gyöngeségem.
Melletted most kicsiny lettem,
ágaskodik hát a lelkem,
nőni akar, hogy elérjen,
homlokodig, hogy felérjen.
Húzol engem Te fölfelé,
mint a napfény maga felé,
fát, virágot, lombos ágat, -
fölemeled az anyádat.
Amikor még piciny voltál,
olyan nagyon enyém voltál,
engem ettél, engem ittál
rám nevettél, nekem ríttál.
Mikor később nagyobb lettél,
mindig messzebb, messzebb mentél.
Először csak a kiskertbe,
aztán a nagy idegenbe.
Ha itt vagy is, csak elnézel,
akkor is nem engem nézel.
Nem anyádat, nem apádat,
valami más csillagtájat.
Úgy megnőttél, szinte félek,
már a válladig sem érek.
Alig-alig hihetem már,
hogy ölbéli bubám voltál.
Én voltam-e óriási,
vagy Te lehettél parányi?
Sosem voltál nehéz nekem,
nem éreztem gyöngeségem.
Melletted most kicsiny lettem,
ágaskodik hát a lelkem,
nőni akar, hogy elérjen,
homlokodig, hogy felérjen.
Húzol engem Te fölfelé,
mint a napfény maga felé,
fát, virágot, lombos ágat, -
fölemeled az anyádat.
