MegosztásVárnai Zseni: Úgy megnőttél, szinte félek
Amikor még piciny voltál,
olyan nagyon enyém voltál,
engem ettél, engem ittál
rám nevettél, nekem ríttál.
Mikor később nagyobb lettél, mindig messzebb, messzebb mentél.
Először csak a kiskertbe,
aztán a nagy idegenbe.
Ha itt vagy is, csak elnézel,
akkor is nem engem nézel.
Nem anyádat, nem apádat,
valami más csillagtájat.
Úgy megnőttél, szinte félek,
már a válladig sem érek.
Alig-alig hihetem már,
hogy ölbéli bubám voltál.
Én voltam-e óriási,
vagy Te lehettél parányi?
Sosem voltál nehéz nekem,
nem éreztem gyöngeségem.
Melletted most kicsiny lettem, ágaskodik hát a lelkem,
nőni akar, hogy elérjen,
homlokodig, hogy felérjen.
Húzol engem Te fölfelé,
mint a napfény maga felé,
fát, virágot, lombos ágat, -
fölemeled az anyádat.
olyan nagyon enyém voltál,
engem ettél, engem ittál
rám nevettél, nekem ríttál.
Mikor később nagyobb lettél, mindig messzebb, messzebb mentél.
Először csak a kiskertbe,
aztán a nagy idegenbe.
Ha itt vagy is, csak elnézel,
akkor is nem engem nézel.
Nem anyádat, nem apádat,
valami más csillagtájat.
Úgy megnőttél, szinte félek,
már a válladig sem érek.
Alig-alig hihetem már,
hogy ölbéli bubám voltál.
Én voltam-e óriási,
vagy Te lehettél parányi?
Sosem voltál nehéz nekem,
nem éreztem gyöngeségem.
Melletted most kicsiny lettem, ágaskodik hát a lelkem,
nőni akar, hogy elérjen,
homlokodig, hogy felérjen.
Húzol engem Te fölfelé,
mint a napfény maga felé,
fát, virágot, lombos ágat, -
fölemeled az anyádat.
Gondolatok, +1:
Anyám könnyei gyöngyként hullottak,
mikor szívében a fájdalom tengerré duzzadt,
s mikor már nem tudta visszafojtani azt a keservet,
amivel naponta szembesülhetett.
Anyám pedig erős volt, akkor is, ha válla
olyan volt, mint a gyönge, beteg madárszárnya,
mely szállt volna, szállt volna egyre magasabb,
ha nem húzta volna vissza az emberáradat.
Mert anyám szelíd lelkében sosem volt harag,
csak tűrte és tűrte azokat a megbántásokat,
amik könnyeit hullatták, szívét mardosták,
s amivel porba döntötte ez a kegyetlen világ.
Anyám könnyei gyöngyként hullottak,
mikor szívében a fájdalom tengerré duzzadt,
s mikor már nem tudta visszafojtani azt a keservet,
amivel naponta szembesülhetett.
Anyám pedig erős volt, akkor is, ha válla
olyan volt, mint a gyönge, beteg madárszárnya,
mely szállt volna, szállt volna egyre magasabb,
ha nem húzta volna vissza az emberáradat.
Mert anyám szelíd lelkében sosem volt harag,
csak tűrte és tűrte azokat a megbántásokat,
amik könnyeit hullatták, szívét mardosták,
s amivel porba döntötte ez a kegyetlen világ.
