Petőfi Sándor: Füstbement terv

Egész úton – hazafelé –
Azon gondolkodám:
Miként fogom szólítani
Rég nem látott anyám?
Mit mondok majd először is
Kedvest, szépet neki?
Midőn, mely bölcsőm ringatá,
A kart terjeszti ki.

S jutott eszembe számtalan
Szebbnél-szebb gondolat,
Mig állni látszék az idő,
Bár a szekér szaladt.

S a kis szobába toppanék...
Röpűlt felém anyám...
S én csüggtem ajkán... szótlanúl...
Mint a gyümölcs a fán.

(Dunavecse, 1844. április.)
Gondolatok, +1:
Van akiről ezerszer lemondasz, de mindig visszakerül a képbe. Az évek peregnek, az emlékek megfakulnak, de egy valamit sosem tudsz elfelejteni. Azt, hogy mennyire boldoggá tett. Sok minden elmúlik, többek között a harag is, amivel szétváltatok, elmúlik az is, hogy azt hiszed, hogy örökké tarthat, elmúlik minden, csak az nem, hogy te hogyan érezted vele magad. Bízol az életben annyira, hogy tudod idővel jönni fog más, hogy idővel, ha hasonló ember sétál el előtted az utcán nem érzed azt, hogy a szíved összeszorul és szétgyilkol. Reménykedsz, hogy idővel más mosolya sem fog ráemlékeztetni, mert továbblépsz. Majd felbukkan. Visszajön, mert talán ő a sorsod. Az évek hirtelen feledésbe merülnek, mert te ugyanúgy érzed magad, mint akkor, amikor először magával ragadott. És ekkor beléd hasít a tény, hogy képtelen vagy felejteni. Bármennyire is szeretnéd azt az embert, aki hozzád tartozik képtelen leszel elengedni, így hát megtanulsz majd engedni a sorsnak.