Petőfi Sándor: Füstbement terv

Egész úton – hazafelé –
Azon gondolkodám:
Miként fogom szólítani
Rég nem látott anyám?
Mit mondok majd először is
Kedvest, szépet neki?
Midőn, mely bölcsőm ringatá,
A kart terjeszti ki.

S jutott eszembe számtalan
Szebbnél-szebb gondolat,
Mig állni látszék az idő,
Bár a szekér szaladt.

S a kis szobába toppanék...
Röpűlt felém anyám...
S én csüggtem ajkán... szótlanúl...
Mint a gyümölcs a fán.

(Dunavecse, 1844. április.)
Gondolatok, +1:
Ha majd úgy érzed,
hogy teher leszek édes gyermekem
bánj velem szelíden, ne ellenségesen.
Lelkem nézd, lelkem lásd,
mert az ugyanaz marad,
ki akkor voltam neked,
mikor hold-szőtte kiságyadon
fogtam kis kezed,
és dúdoltam-dúdoltam esti altatód,
miközben arcocskádra leheltem
az éj-útravalót.

Tudod az idő, engem sem kímél,
roncsolja fáradt, megtört szívemet,
melynek dobbanása egyre nehezebb,
ahogy cipelem-cipelem
az élet-terheket…
De te ne azt nézd soha, ami kívül látszik,
amin sorsom keze vércsíkot hagyott,
azt lásd, ami akkor voltam neked,
mikor csillagokká csókoltam
gyermek-mosolyod.