MegosztásAranyosi Ervin: Szeretni jöttem
Aranyosi Ervin: Szeretni jöttem
Szemem csukva, arcom ragyog.
Hahó világ! Hát itt vagyok!
Leszülettem, hogy itt legyek,
hogy jó legyek és jót tegyek.
Az arcomon mosoly ragyog,
amit neked tovább adok!
Kérlek, Te is add majd tovább,
hadd mosolyogjon a világ.
Lelkem örömmel van teli,
s legyen vidám, ki megleli,
minden szép mosoly üzenet,
mely lángra gyújtja tüzemet.
Én szeretettel bélelem,
s nem ronthat rajta félelem.
Ne taníts hát félni engem,
hadd maradjon béke bennem!
Élni és szeretni jöttem,
alig pár nap van mögöttem,
Szemem csukva, arcom ragyog.
Hahó világ! Boldog vagyok!
Szemem csukva, arcom ragyog.
Hahó világ! Hát itt vagyok!
Leszülettem, hogy itt legyek,
hogy jó legyek és jót tegyek.
Az arcomon mosoly ragyog,
amit neked tovább adok!
Kérlek, Te is add majd tovább,
hadd mosolyogjon a világ.
Lelkem örömmel van teli,
s legyen vidám, ki megleli,
minden szép mosoly üzenet,
mely lángra gyújtja tüzemet.
Én szeretettel bélelem,
s nem ronthat rajta félelem.
Ne taníts hát félni engem,
hadd maradjon béke bennem!
Élni és szeretni jöttem,
alig pár nap van mögöttem,
Szemem csukva, arcom ragyog.
Hahó világ! Boldog vagyok!
Gondolatok, +1:
Ne dobd el azt, ki felnevelt,
s rosszat ne mondj reá,
szeresd, mint szíved mélyében
a néma dobbanást.
Ne bántsd meg szóval, nem tudod
egy szó mennyire fáj,
akár egy tőr, mely fúródva
a szívedben megáll.
Ne dobd el azt, ki felnevelt,
hisz annyi éjszakán,
teérted sírt, és ontotta
a könnyek záporát.
Ne dobd el! Hisz éjjelente
te érted mond imát,
s minden könnycsepp, mit érted ejt,
egy néma vallomás.
Minden öröme, mosolya,
mely látszik ajakán,
hozzád száll, s tiéd szívében
tán minden dobbanás.
Ne dobd el! Hiszen panaszod
ő érti! Senki más!
S ő lesz talán az egyetlen,
ki érted majd kiáll.
Ne dobd el! Hiszen lesz idő,
hogy nem lesz semmi más,
csak puszta föld, ahol térdre hullsz,
s tán néhány szál virág
Ne dobd el azt, ki felnevelt,
s rosszat ne mondj reá,
szeresd, mint szíved mélyében
a néma dobbanást.
Ne bántsd meg szóval, nem tudod
egy szó mennyire fáj,
akár egy tőr, mely fúródva
a szívedben megáll.
Ne dobd el azt, ki felnevelt,
hisz annyi éjszakán,
teérted sírt, és ontotta
a könnyek záporát.
Ne dobd el! Hisz éjjelente
te érted mond imát,
s minden könnycsepp, mit érted ejt,
egy néma vallomás.
Minden öröme, mosolya,
mely látszik ajakán,
hozzád száll, s tiéd szívében
tán minden dobbanás.
Ne dobd el! Hiszen panaszod
ő érti! Senki más!
S ő lesz talán az egyetlen,
ki érted majd kiáll.
Ne dobd el! Hiszen lesz idő,
hogy nem lesz semmi más,
csak puszta föld, ahol térdre hullsz,
s tán néhány szál virág
