Kun Magdolna: Fáradt sóhaj

Uram,
súlyos keresztem, már nehezen bírom,
hisz sok év terhét cipelem életutamon,
S úgy elfáradt szívem, úgy elfáradt lábam,
akárcsak görnyedt madárcsontú vállam
De lásd, szótlan hordom keresztem,
s kitartón viszem,
bármily kérges tőle sebzett tenyerem.
Mert tudom, amit a sors reánk rótt,
el kell viselni, akkor is, ha túl nehéz
a súlyt megemelni.

De nem baj Uram, nem baj,
ha nagy súlyt rósz is rám,
csak gyermekeim vigyázd életük során
Nekik adj még tartalmas, boldog életet,
hadd lássák szépnek a múló éveket.
Mert túl hamar eljön az a végső perc,
mikor már mindegy lesz, fekszel-e, vagy kelsz,
s mindegy lesz az is, süt-e rád a nap,
vagy dermedtté tesz az éjszakai fagy.

Tudod Uram, az anyai szív,
oly gyönge tud lenni,
ha gyermekét látja
titokban szenvedni,
mert az anyai szív dobogása
az a ritmusjel,
ami gyermekének szívében
visszhangzásra lel.
Kun Magdolna
Gondolatok, +1:
Ne panaszkodj a gyermekedre! Sose!
Hisz áldásként jött ő az életedre, s bármilyen is, nem vágyik másra, csak szeretetre.
Az életét nem ő kérte, te voltál az, aki mindent megtettél érte.
Azért, hogy leszülethessen hozzád a földre.
Hát itt van. Leszületett. Megérkezett. Veled van.

A dolgod csak annyi, hogy vele légy a mindennapjaiban. Mert rád van szüksége és a támogatásodra. Arra, hogy szeresd és fogadd el őt olyannak amilyen. Hisz szeretni jött téged, érted van itt, miattad érkezett, hogy ő általa és vele még jobban megszerethesd az életet.