MegosztásKun Magdolna: Fáradt sóhaj
Uram,
súlyos keresztem, már nehezen bírom,
hisz sok év terhét cipelem életutamon,
S úgy elfáradt szívem, úgy elfáradt lábam,
akárcsak görnyedt madárcsontú vállam De lásd, szótlan hordom keresztem,
s kitartón viszem,
bármily kérges tőle sebzett tenyerem.
Mert tudom, amit a sors reánk rótt,
el kell viselni, akkor is, ha túl nehéz
a súlyt megemelni.
De nem baj Uram, nem baj,
ha nagy súlyt rósz is rám,
csak gyermekeim vigyázd életük során
Nekik adj még tartalmas, boldog életet,
hadd lássák szépnek a múló éveket.
Mert túl hamar eljön az a végső perc,
mikor már mindegy lesz, fekszel-e, vagy kelsz,
s mindegy lesz az is, süt-e rád a nap,
vagy dermedtté tesz az éjszakai fagy.
Tudod Uram, az anyai szív,
oly gyönge tud lenni,
ha gyermekét látja
titokban szenvedni,
mert az anyai szív dobogása
az a ritmusjel,
ami gyermekének szívében
visszhangzásra lel.
súlyos keresztem, már nehezen bírom,
hisz sok év terhét cipelem életutamon,
S úgy elfáradt szívem, úgy elfáradt lábam,
akárcsak görnyedt madárcsontú vállam De lásd, szótlan hordom keresztem,
s kitartón viszem,
bármily kérges tőle sebzett tenyerem.
Mert tudom, amit a sors reánk rótt,
el kell viselni, akkor is, ha túl nehéz
a súlyt megemelni.
De nem baj Uram, nem baj,
ha nagy súlyt rósz is rám,
csak gyermekeim vigyázd életük során
Nekik adj még tartalmas, boldog életet,
hadd lássák szépnek a múló éveket.
Mert túl hamar eljön az a végső perc,
mikor már mindegy lesz, fekszel-e, vagy kelsz,
s mindegy lesz az is, süt-e rád a nap,
vagy dermedtté tesz az éjszakai fagy.
Tudod Uram, az anyai szív,
oly gyönge tud lenni,
ha gyermekét látja
titokban szenvedni,
mert az anyai szív dobogása
az a ritmusjel,
ami gyermekének szívében
visszhangzásra lel.
Gondolatok, +1:
Ha majd úgy érzed,
hogy teher leszek édes gyermekem
bánj velem szelíden, ne ellenségesen.
Lelkem nézd, lelkem lásd,
mert az ugyanaz marad,
ki akkor voltam neked,
mikor hold-szőtte kiságyadon
fogtam kis kezed,
és dúdoltam-dúdoltam esti altatód,
miközben arcocskádra leheltem
az éj-útravalót.
Tudod az idő, engem sem kímél,
roncsolja fáradt, megtört szívemet,
melynek dobbanása egyre nehezebb,
ahogy cipelem-cipelem
az élet-terheket…
De te ne azt nézd soha, ami kívül látszik,
amin sorsom keze vércsíkot hagyott,
azt lásd, ami akkor voltam neked,
mikor csillagokká csókoltam
gyermek-mosolyod.
Ha majd úgy érzed,
hogy teher leszek édes gyermekem
bánj velem szelíden, ne ellenségesen.
Lelkem nézd, lelkem lásd,
mert az ugyanaz marad,
ki akkor voltam neked,
mikor hold-szőtte kiságyadon
fogtam kis kezed,
és dúdoltam-dúdoltam esti altatód,
miközben arcocskádra leheltem
az éj-útravalót.
Tudod az idő, engem sem kímél,
roncsolja fáradt, megtört szívemet,
melynek dobbanása egyre nehezebb,
ahogy cipelem-cipelem
az élet-terheket…
De te ne azt nézd soha, ami kívül látszik,
amin sorsom keze vércsíkot hagyott,
azt lásd, ami akkor voltam neked,
mikor csillagokká csókoltam
gyermek-mosolyod.
