MegosztásEgy férfit nem lehet ellopni, nem lehet elszeretni vagy elvenni.
Egy férfit nem lehet ellopni. Egy férfit nem lehet elszeretni vagy elvenni. Egy férfi nem tárgy, amit felemelhet és zsebre tehet egy másik nő, ha magának akarja. Egy férfi dönt. Eldönti, hogy enged-e a kísértésnek, vagy sem és ha valamit nem akar, megtalálja a módot, hogy a nő tudtára adja, és lefejtse magáról a legragadósabb piócalányt is. Ha egy férfi elhagy valaki másért, nem azért teszi, mert elügyeskedték Tőled, mert jött egy harmadik és minden jót elrontott. Azért megy el, mert bizonytalan. Vagy a személyisége vagy a kapcsolata Veled, mert valami fontos nem működik köztetek. Ironikus, de néha egy harmadik személy színre lépése kell ahhoz, hogy fellebbentse a fátylat egy néma boldogtalanságról, egy gyenge jellemről, az érzelmek múlásáról, a saját mulasztásod következményeiről vagy arról, hogy nem a jó ember mellett horgonyoztál le….."
Gondolatok, +1:
Amikor negyven éves lettem,
nagyon sokalltam ezt a számot;
egy évecskét hát letagadtam,
hosszabbítván az ifjúságot.
Nem tudtam akkor, mily parázslón
ifjú, aki csak negyven éves,
s magamat csalva ragaszkodtam
ahhoz az egy ellopott évhez.
Mikor azután ötven lettem,
– de csak negyvenkilencet mondtam -,
ma már tudom, – én balga lélek,
akkor is még, mily ifjú voltam.
És egyre szörnyűbb évek jöttek:
milliók haltak, ifjan égtek…
nem számoltam már életemmel,
mindegy volt már: mióta élek.
Mindegy volt már, hogy meddig élek,
– sorsom a messzi csillagokban, -
harcoltam, írtam? árva lélek,
egy elvadult embervadonban.
Hány év repült el így fölöttem,
lehetne száz, vagy ezer év is,
volt úgy, hogy majdnem összetörtem,
aztán szívem föléledt mégis.
Élek, mint ősi tölgy az erdőn,
évgyűrűimmel megjelölve,
s lombkoronás, magas fejemmel
zúgom a dalt, – tán’ mindörökre!
Amikor negyven éves lettem,
nagyon sokalltam ezt a számot;
egy évecskét hát letagadtam,
hosszabbítván az ifjúságot.
Nem tudtam akkor, mily parázslón
ifjú, aki csak negyven éves,
s magamat csalva ragaszkodtam
ahhoz az egy ellopott évhez.
Mikor azután ötven lettem,
– de csak negyvenkilencet mondtam -,
ma már tudom, – én balga lélek,
akkor is még, mily ifjú voltam.
És egyre szörnyűbb évek jöttek:
milliók haltak, ifjan égtek…
nem számoltam már életemmel,
mindegy volt már: mióta élek.
Mindegy volt már, hogy meddig élek,
– sorsom a messzi csillagokban, -
harcoltam, írtam? árva lélek,
egy elvadult embervadonban.
Hány év repült el így fölöttem,
lehetne száz, vagy ezer év is,
volt úgy, hogy majdnem összetörtem,
aztán szívem föléledt mégis.
Élek, mint ősi tölgy az erdőn,
évgyűrűimmel megjelölve,
s lombkoronás, magas fejemmel
zúgom a dalt, – tán’ mindörökre!
