MegosztásCsak annyit kérj az élettől, hogy mindenből legyen elég! :)
Csak egyet kérj az élettől: mindenből eleget!
Annyi napfényt, hogy ragyogóbbnak lásd az életet,
annyi esőt, hogy értékeld a napsütést,
annyi boldogságot, hogy virulhasson a lelked,
annyi fájdalmat, hogy értékeld az élet apró örömeit, annyi nyereséget, hogy elérd a vágyaidat,
annyi veszteséget, hogy értékeld, amid van és
annyi üdvözlést, hogy könnyebb legyen a végső búcsú.
Annyi napfényt, hogy ragyogóbbnak lásd az életet,
annyi esőt, hogy értékeld a napsütést,
annyi boldogságot, hogy virulhasson a lelked,
annyi fájdalmat, hogy értékeld az élet apró örömeit, annyi nyereséget, hogy elérd a vágyaidat,
annyi veszteséget, hogy értékeld, amid van és
annyi üdvözlést, hogy könnyebb legyen a végső búcsú.
Gondolatok, +1:
Vannak emberek, akiket egy időre ajándékba kapunk, hogy elkísérjük élete egy szakaszán. Nem igazán azért, hogy birtokoljuk vagy uralkodjunk felette. Meg azért sem, hogy tanácsainkkal megfojtsuk.
Néha csak azért, hogy menjünk mellette. Átláthatóan. Elég ha tudjuk, hogy Ő a világra jött, gondolhatunk rá. Az igazi találkozások pillanatában belopakodunk egymás életébe, és a lelkünk jót ücsörög egymásnál. Ugyanarra a dalra rezdülünk. Érezzük egymást. Az emberek azt mondják, hogy nem szeretnek szenvedni. Én mégis szeretek. Szeretem, ha valaki eszeveszetten hiányzik. Ha ott lappang az a torokszorító érzés minden porcikámban, hogy mindent odaadnék abban a pillanatban, hogy újra találkozzak vele. Érezzem újra ugyanazt a dallamot a lelkemben. Az ő dallamát és az ő rezdülését.
Van ezekben a találkozásokban is valami nagyszerű és megdöbbentően furcsa. Az élet összehoz két embert itt vagy amott, mintha a Véletlen játéka volna csupán, aztán összeköti őket a szeretet láthatatlan szövedékével. Hogy aztán sohase felejtsük el azt a dallamot, azt az illatot, azt a hangulatot, amit elénk terelt, és azokat az érzéseket, amiket a lelkünkbe csempészett.
Vannak emberek, akiket egy időre ajándékba kapunk, hogy elkísérjük élete egy szakaszán. Nem igazán azért, hogy birtokoljuk vagy uralkodjunk felette. Meg azért sem, hogy tanácsainkkal megfojtsuk.
Néha csak azért, hogy menjünk mellette. Átláthatóan. Elég ha tudjuk, hogy Ő a világra jött, gondolhatunk rá. Az igazi találkozások pillanatában belopakodunk egymás életébe, és a lelkünk jót ücsörög egymásnál. Ugyanarra a dalra rezdülünk. Érezzük egymást. Az emberek azt mondják, hogy nem szeretnek szenvedni. Én mégis szeretek. Szeretem, ha valaki eszeveszetten hiányzik. Ha ott lappang az a torokszorító érzés minden porcikámban, hogy mindent odaadnék abban a pillanatban, hogy újra találkozzak vele. Érezzem újra ugyanazt a dallamot a lelkemben. Az ő dallamát és az ő rezdülését.
Van ezekben a találkozásokban is valami nagyszerű és megdöbbentően furcsa. Az élet összehoz két embert itt vagy amott, mintha a Véletlen játéka volna csupán, aztán összeköti őket a szeretet láthatatlan szövedékével. Hogy aztán sohase felejtsük el azt a dallamot, azt az illatot, azt a hangulatot, amit elénk terelt, és azokat az érzéseket, amiket a lelkünkbe csempészett.
