MegosztásRadnóti Miklós :Nem tudhatom...
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messze ringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szőlőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
(1944)
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messze ringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szőlőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
(1944)
Gondolatok, +1:
Aranyosi Ervin: Az igazi gazdagság
Mi is a gazdagság? Nagy vagyon, sok ékszer?
Fel lehet-e fogni földhöz ragadt ésszel?
Mi az élet célja? Kincseket szerezni?
Eldugni más elől, hogy ne lássa senki?
Úgy hiszem, világunk sokkal szebb hely volna,
ha az ember léte nem a pénzről szólna,
nem gebedne bele senki a munkába,
s nem az “élne csak jól”, kinek lóg a lába.
A gazdagok szerint csak az a sikeres,
aki éjjel nappal milliókat keres.
S lám, ami a furcsa, a szegény is hiszi,
hogy majd sok munkával biztos sokra viszi.
Még a gyermeknek is folyton azt tanítja,
hogy a szép életnek tanulás a nyitja.
Ám aki dús gazdag, inkább mást tanácsol,
nem a tudós gazdag, – az, aki harácsol.
Nem kell megszakadni, sem a szánkat tépni,
mások hátán egyre magasabbra lépni!
Mikor magasan vagy, lezuhanni könnyebb,
mindent elveszítve hullhat majd a könnyed.
Hát mi a gazdagság? Nézzük józan szemmel!
Mikor felszabadult, és boldog az ember.
Az öröm forrása a szívünkből fakad,
sok-sok szeretettel tedd gazdaggá magad!
Tégy az emberekért, alkoss szebb világot,
műveld meg a földed, nevelj szép virágot!
Engedd, hogy mindenki úgy tegye a dolgát,
hogy megmutathassa jóember mivoltát!
Használja fel bátran fénylő tehetségét,
ne szorongva várja a munkaidő végét.
Mutassa mindenki, hogy mire is képes,
mihez van tudása, mihez kedvet érez.
Nem is tanítanék haszontalan dolgot,
elvont tudománytól egy gyerek sem boldog.
Olyat tanítanék, mihez kedvet érez,
ami közel állhat alkotó szívéhez.
A monoton munkát végezzék a gépek!
Robot robotoljon, ne rabszolga népek!
Az ember alkosson, szívét beleadva,
s lelje csak örömét a szép feladatban.
S aki alkotni tud, az tanítson mást is,
s olyan adja tovább eztán a tudást is,
mert csak egy módon tud fejlődni az ember,
ha megnyitja lelkét, s így él, szeretettel.
Hát, mi a gazdagság? Nehogy elfelejtsem,
a szép gondolatot sötét kútba ejtsem!
Bizony a gazdagság ma is azt jelenti,
ha egymásért élünk és nem ural senki.
Gazdagság az idő, s nem mérhető pénzben,
mikor a munkámban örömömet érzem,
látom kezem alatt új életre kelni,
s hagynak teremteni, szépen remekelni.
Azt, amit teremtek, szívből adom másnak,
jövőnek alkotok, nem az elmúlásnak.
Adok is, kapok is, s közösen használjuk,
egymásért teremtve angyalokká váljunk!
Az igaz gazdagság ott van a családban,
a közös percekben, békés boldogságban,
szeretet vízében merítkező szívben,
lélek-szivárványként oltalmazó ívben.
Megnő gazdagságunk mikor kiterjesztjük,
mikor nemzetünket magunk köré vesszük,
így alkotva népet, egy nagyobb családot,
gazdagítva ezzel ezt a szép világot.
Aranyosi Ervin: Az igazi gazdagság
Mi is a gazdagság? Nagy vagyon, sok ékszer?
Fel lehet-e fogni földhöz ragadt ésszel?
Mi az élet célja? Kincseket szerezni?
Eldugni más elől, hogy ne lássa senki?
Úgy hiszem, világunk sokkal szebb hely volna,
ha az ember léte nem a pénzről szólna,
nem gebedne bele senki a munkába,
s nem az “élne csak jól”, kinek lóg a lába.
A gazdagok szerint csak az a sikeres,
aki éjjel nappal milliókat keres.
S lám, ami a furcsa, a szegény is hiszi,
hogy majd sok munkával biztos sokra viszi.
Még a gyermeknek is folyton azt tanítja,
hogy a szép életnek tanulás a nyitja.
Ám aki dús gazdag, inkább mást tanácsol,
nem a tudós gazdag, – az, aki harácsol.
Nem kell megszakadni, sem a szánkat tépni,
mások hátán egyre magasabbra lépni!
Mikor magasan vagy, lezuhanni könnyebb,
mindent elveszítve hullhat majd a könnyed.
Hát mi a gazdagság? Nézzük józan szemmel!
Mikor felszabadult, és boldog az ember.
Az öröm forrása a szívünkből fakad,
sok-sok szeretettel tedd gazdaggá magad!
Tégy az emberekért, alkoss szebb világot,
műveld meg a földed, nevelj szép virágot!
Engedd, hogy mindenki úgy tegye a dolgát,
hogy megmutathassa jóember mivoltát!
Használja fel bátran fénylő tehetségét,
ne szorongva várja a munkaidő végét.
Mutassa mindenki, hogy mire is képes,
mihez van tudása, mihez kedvet érez.
Nem is tanítanék haszontalan dolgot,
elvont tudománytól egy gyerek sem boldog.
Olyat tanítanék, mihez kedvet érez,
ami közel állhat alkotó szívéhez.
A monoton munkát végezzék a gépek!
Robot robotoljon, ne rabszolga népek!
Az ember alkosson, szívét beleadva,
s lelje csak örömét a szép feladatban.
S aki alkotni tud, az tanítson mást is,
s olyan adja tovább eztán a tudást is,
mert csak egy módon tud fejlődni az ember,
ha megnyitja lelkét, s így él, szeretettel.
Hát, mi a gazdagság? Nehogy elfelejtsem,
a szép gondolatot sötét kútba ejtsem!
Bizony a gazdagság ma is azt jelenti,
ha egymásért élünk és nem ural senki.
Gazdagság az idő, s nem mérhető pénzben,
mikor a munkámban örömömet érzem,
látom kezem alatt új életre kelni,
s hagynak teremteni, szépen remekelni.
Azt, amit teremtek, szívből adom másnak,
jövőnek alkotok, nem az elmúlásnak.
Adok is, kapok is, s közösen használjuk,
egymásért teremtve angyalokká váljunk!
Az igaz gazdagság ott van a családban,
a közös percekben, békés boldogságban,
szeretet vízében merítkező szívben,
lélek-szivárványként oltalmazó ívben.
Megnő gazdagságunk mikor kiterjesztjük,
mikor nemzetünket magunk köré vesszük,
így alkotva népet, egy nagyobb családot,
gazdagítva ezzel ezt a szép világot.
