Radnóti Miklós :Nem tudhatom...

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messze ringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.

Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szőlőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

(1944)
Radnóti Miklós
Gondolatok, +1:
Ha nem látod már kis lábnyomait eső után az aszfalton... ha nem lesz a sarokban a kedvenc takarója... ha nem lesz az edénykéje a megszokott helyen... ha nem látod a csillogó vízcseppeket mindenhol, amikor ivott... ha nem lóg a póráz az előszobában... ha nem hallod kis mancsai kopogását... ha nem kapja fel a fejét legkisebb mozdulatodra... ha felriadsz éjjel, mert hiányzik valami, aminek a léte idáig benne volt mindenben...

...akkor előveheted a kopott nyakörvet, az elnyűtt játékot, a megrágott távirányítót, az összenyálazott könyvet, a képeket. Akkor végig tudod nyugodtan gondolni, mi volt, amíg hozzád tartozott. Hogy miért nem adtál neki, mikor türelmesen ült melletted és várt egy kicsi, nagyon kicsi falatot. Hogy miért nem mentél vele rögtön, amikor láttad, hogy mennie kell. Hogy mért kiabáltál vele a szétrágott papucs miatt, pedig ő egész nap rád várt. Mert az egész életét azzal töltötte, hogy rád várt. Mert dolgoztál, tanultál, moziba, strandra mentél. És ő várt. Nem haragudott, nem hibáztatott, nem panaszkodott. Öröm volt neki az is, ha várhatott rád. Nem értette, miért nem mehet veled mindenhová, hiszen neki az volt az álma: mindenhol veled, mindig. De az ő életét a tiéd határozta meg, az ő vágyait a tieid irányították. Az ő álmait te álmodtad meg helyette.

Vedd elő a képeit. Mindet tedd félre, csak kettőt hagyj elől... Egy olyat, amire ha ránézel, elmosolyodsz.. És egy olyat, amitől elsírod magad. Ha jól választottál, csak egy kép lesz előtted.