MegosztásRadnóti Miklós :Nem tudhatom...
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messze ringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szőlőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
(1944)
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messze ringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szőlőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
(1944)
Gondolatok, +1:
Egy fiatal párról szól a következő történet, valamint arról, hogy nem szabad az érzéseinkkel ellentétesen cselekedni, mert egy életre megbánhatjuk a döntésünket.
A fiú és a lány nagyszerűen érezték magukat egymás társaságában, boldogak voltak, soha nem veszekedtek, nyolc éve alkottak egy párt. A lány összes barátnője már férjénél volt, és mindeddig nem is foglalkoztatta a házasság, de ahogy teltek az évek, és az édesanyjai is folyamatosan nyaggatta, hogy mikor kötik be a fejét, kezdett megváltozni a véleménye. Már ő is férjhez akart menni! Ezt közölte is párjával, a tökéletes esküvő részleteit is megosztotta vele, de a fiú azt válaszolta, hogy ő még nem áll készen, még időre van szüksége, szeretne szerezni egy jobban fizető állást, hogy majd biztosíthassa családja számára a tisztes megélhetést. Végül hosszas beszélgetés után sem jutottak dűlőre, így mindketten úgy döntöttek, jobb, ha külön utakon folytatják. Ezután a fiú összetört szívvel elhagyta szülővárosát.
Öt év múlva viszont visszatért, és eldöntötte, hogy új életet kezd. Megismerkedett egy csodás lánnyal, akit nagyon szeretett, és boldog is volt vele. Három év múlva elvette feleségül. A lagzi után összefutott az első szerelmével, aki a könnyes szemekkel azt mondta:
„Hogy nősülhettél meg pont az én születésnapomon? Hogy volt képed azokat a virágdíszítéseket használni, amiket én találtam ki? Hogy tudtad az én kedvenc dalomra megtenni az első tánclépést?”
A fiú megfogta a kezét, és magához húzta. Abban a pillanatban egy könnycsepp szaladt le az arcán.
„Mindvégig arra gondoltam, hogy te vagy a menyasszonyom.”
Az életben talán egyszer adódik meg, hogy rátaláljunk az igaz szerelemre, ezért soha ne engedjük elmenni.
Egy fiatal párról szól a következő történet, valamint arról, hogy nem szabad az érzéseinkkel ellentétesen cselekedni, mert egy életre megbánhatjuk a döntésünket.
A fiú és a lány nagyszerűen érezték magukat egymás társaságában, boldogak voltak, soha nem veszekedtek, nyolc éve alkottak egy párt. A lány összes barátnője már férjénél volt, és mindeddig nem is foglalkoztatta a házasság, de ahogy teltek az évek, és az édesanyjai is folyamatosan nyaggatta, hogy mikor kötik be a fejét, kezdett megváltozni a véleménye. Már ő is férjhez akart menni! Ezt közölte is párjával, a tökéletes esküvő részleteit is megosztotta vele, de a fiú azt válaszolta, hogy ő még nem áll készen, még időre van szüksége, szeretne szerezni egy jobban fizető állást, hogy majd biztosíthassa családja számára a tisztes megélhetést. Végül hosszas beszélgetés után sem jutottak dűlőre, így mindketten úgy döntöttek, jobb, ha külön utakon folytatják. Ezután a fiú összetört szívvel elhagyta szülővárosát.
Öt év múlva viszont visszatért, és eldöntötte, hogy új életet kezd. Megismerkedett egy csodás lánnyal, akit nagyon szeretett, és boldog is volt vele. Három év múlva elvette feleségül. A lagzi után összefutott az első szerelmével, aki a könnyes szemekkel azt mondta:
„Hogy nősülhettél meg pont az én születésnapomon? Hogy volt képed azokat a virágdíszítéseket használni, amiket én találtam ki? Hogy tudtad az én kedvenc dalomra megtenni az első tánclépést?”
A fiú megfogta a kezét, és magához húzta. Abban a pillanatban egy könnycsepp szaladt le az arcán.
„Mindvégig arra gondoltam, hogy te vagy a menyasszonyom.”
Az életben talán egyszer adódik meg, hogy rátaláljunk az igaz szerelemre, ezért soha ne engedjük elmenni.
