MegosztásRadnóti Miklós :Nem tudhatom...
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messze ringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szőlőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
(1944)
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messze ringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szőlőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
(1944)
Gondolatok, +1:
Milyen jó, mikor először mondja ki: anya,
Közben hozzád bújik, és aranylik mosolya.
Büszkeség tölt el, mikor feláll és feléd lép,
Két karod kitárva vigyázod őt, míg eléd ér.
Elérzékenyülve nézed, kis lábai mit bírnak,
Könnyeid nyelve tudod jól,
hogy az anyák csak éjjel sírnak.
Aztán mikor az aprócska gyermeked beteg,
Idegességedben teljes tested-lelked remeg,
Lázas homlokát simogatva mesélsz őneki:
Ügyeled, ahogy a gyógyszereket beveszi,
Mosolyogsz, bár aggódva az orvost hívtad,
Könnyeid nyelve tudod jól,
hogy az anyák csak éjjel sírnak.
Aztán rohannak az évek, felnő a gyermek,
Jönnek a kamaszkori, lángoló szerelmek.
Előbb csillogó szemmel együtt áradoztok,
Nagy csalódás, vele kell szomorkodnod,
Tőled vár vigaszt, hisz tebenned bíznak.
Könnyeid nyelve tudod jól,
hogy az anyák csak éjjel sírnak.
Csak telnek az évek, és öreg, beteg leszel,
Tudod, hogy az orvosod mindhiába kezel.
Boldogságod már csak felnőtt gyermeked,
Könnyel szemében csókolja meg két kezed.
Ugrálsz körülöttük ahogy fájó lábaid bírnak,
Könnyeid nyelve tudod jól,
hogy az anyák csak éjjel sírnak.
Milyen jó, mikor először mondja ki: anya,
Közben hozzád bújik, és aranylik mosolya.
Büszkeség tölt el, mikor feláll és feléd lép,
Két karod kitárva vigyázod őt, míg eléd ér.
Elérzékenyülve nézed, kis lábai mit bírnak,
Könnyeid nyelve tudod jól,
hogy az anyák csak éjjel sírnak.
Aztán mikor az aprócska gyermeked beteg,
Idegességedben teljes tested-lelked remeg,
Lázas homlokát simogatva mesélsz őneki:
Ügyeled, ahogy a gyógyszereket beveszi,
Mosolyogsz, bár aggódva az orvost hívtad,
Könnyeid nyelve tudod jól,
hogy az anyák csak éjjel sírnak.
Aztán rohannak az évek, felnő a gyermek,
Jönnek a kamaszkori, lángoló szerelmek.
Előbb csillogó szemmel együtt áradoztok,
Nagy csalódás, vele kell szomorkodnod,
Tőled vár vigaszt, hisz tebenned bíznak.
Könnyeid nyelve tudod jól,
hogy az anyák csak éjjel sírnak.
Csak telnek az évek, és öreg, beteg leszel,
Tudod, hogy az orvosod mindhiába kezel.
Boldogságod már csak felnőtt gyermeked,
Könnyel szemében csókolja meg két kezed.
Ugrálsz körülöttük ahogy fájó lábaid bírnak,
Könnyeid nyelve tudod jól,
hogy az anyák csak éjjel sírnak.
