MegosztásNéha csak úgy hagyni kell, hogy…
Néha csak úgy hagyni kell, hogy a feje tetejére álljon minden. A világ, az életed, minden.
Nem összetörni, nem kiakadni, hanem tudni, hogy semmi sem történik véletlenül, és valójában minden a helyén van, vagy legalább úton.
Kell, hogy lekössön valami, kell a kuszaság, az unalmas csak árt neked. Örülj a káosznak, hiszen minél nagyobb van körülötted, annál nagyobb rendet tudsz varázsolni... végül általában mindig a legnagyobb kuszaságból születnek a legjobb dolgok.
Szóval csak hagyni kell, hogy minden megtalálja a maga helyét.
Hiába is akarnád érteni, úgysem fog menni.
Szóval csak türelem.
Nem összetörni, nem kiakadni, hanem tudni, hogy semmi sem történik véletlenül, és valójában minden a helyén van, vagy legalább úton.
Kell, hogy lekössön valami, kell a kuszaság, az unalmas csak árt neked. Örülj a káosznak, hiszen minél nagyobb van körülötted, annál nagyobb rendet tudsz varázsolni... végül általában mindig a legnagyobb kuszaságból születnek a legjobb dolgok.
Szóval csak hagyni kell, hogy minden megtalálja a maga helyét.
Hiába is akarnád érteni, úgysem fog menni.
Szóval csak türelem.
Gondolatok, +1:
Egyszer, ha már elérhetetlen
távolságban leszek tőled fiam
és vánszorgó lábnyomom is elfújja a szél,
nem hagyva magad körül porszemnyi
emléket sem, mi rólam mesél,
jusson eszedbe gyermekkorod
mosolygó napjai.
Láss magad előtt egy képet,
ahol ketten állunk, te meg én...
Talán hároméves lehettél,
mikor határozott szavakkal mondtad
- szeretlek-
S abban a pillanatban
valami leírhatatlanul jó érzés melengette
lelkemet
Hittem, hogy az életnek,
ennél boldogabb percei nincsenek,
nem lehetnek,
mert, aki így szeret, az soha
nem fájdíthat szíveket.
Emlékszel arra, mikor sírós szemeiddel
esdőn néztél rám
s én féltő mozdulattal hajoltam hozzád,
hogy karomba vegyelek,
mert, ha ölelhettelek,
felszáradtak arcunkról a könnyek
s napfénnyé változtak
az ereszekre lecsorgó, hulló esőcseppek.
Emlékszel, elengedtelek,
mikor szabadságra vágytál.
Repülhettél, mint a szárnyait kitáró sas,
mely, akkor is átszeli a tengert,
ha tajtékzó hullám sodorja...
De az a sas, az a sas, fiam,
a végtelenbe szállva is tudja,
honnan indult el, és hol van
régi otthona.
Egyszer, ha már elérhetetlen
távolságban leszek tőled fiam
és vánszorgó lábnyomom is elfújja a szél,
nem hagyva magad körül porszemnyi
emléket sem, mi rólam mesél,
jusson eszedbe gyermekkorod
mosolygó napjai.
Láss magad előtt egy képet,
ahol ketten állunk, te meg én...
Talán hároméves lehettél,
mikor határozott szavakkal mondtad
- szeretlek-
S abban a pillanatban
valami leírhatatlanul jó érzés melengette
lelkemet
Hittem, hogy az életnek,
ennél boldogabb percei nincsenek,
nem lehetnek,
mert, aki így szeret, az soha
nem fájdíthat szíveket.
Emlékszel arra, mikor sírós szemeiddel
esdőn néztél rám
s én féltő mozdulattal hajoltam hozzád,
hogy karomba vegyelek,
mert, ha ölelhettelek,
felszáradtak arcunkról a könnyek
s napfénnyé változtak
az ereszekre lecsorgó, hulló esőcseppek.
Emlékszel, elengedtelek,
mikor szabadságra vágytál.
Repülhettél, mint a szárnyait kitáró sas,
mely, akkor is átszeli a tengert,
ha tajtékzó hullám sodorja...
De az a sas, az a sas, fiam,
a végtelenbe szállva is tudja,
honnan indult el, és hol van
régi otthona.
