MegosztásEljön a nap, amikor tudsz majd nemet mondani…
Eljön a nap, amikor tudsz majd nemet mondani… Amikor pohárba hullik az utolsó csepp vagy amikor egyszerűen csak a semmiből elkap az a mélyről jövő érzés, ami ott kavarog minden emberben: nem kell így lennie.Eljön a nap, amikor rájössz, valami nem stimmel. Körülnézel és feltűnik, rossz helyen vagy, rossz emberekkel.Eljön a nap, amikor már nem keresed azokat, akik soha nem érdemelték meg a szereteted, amikor nem adsz annak, aki csak kérni tud, amikor többé senki után nem futsz… Eljön a nap, amikor megállsz a káosz közepén és csak magadra figyelsz. Meghallod a saját hangod és kinyílik a szemed. Megpillantod, kik állnak igazán melletted és egy életre megtanulod, csak ők kellenek. Nincs időd szeretni azokat, akik nem szeretnek…Eljön a nap, amikor szeretni kezded magad, amikor hálás leszel azért, hogy életet kaptál és lehetőséget, hogy eljuss oda, ahova e nélkül felfedezés nélkül soha nem juthatnál.Eljön a nap, amikor végre igazán megtalálod, amit mindig is kerestél: önmagad...
Gondolatok, +1:
Egyszer, ha már elérhetetlen
távolságban leszek tőled fiam
és vánszorgó lábnyomom is elfújja a szél,
nem hagyva magad körül porszemnyi
emléket sem, mi rólam mesél,
jusson eszedbe gyermekkorod
mosolygó napjai.
Láss magad előtt egy képet,
ahol ketten állunk, te meg én...
Talán hároméves lehettél,
mikor határozott szavakkal mondtad
- szeretlek-
S abban a pillanatban
valami leírhatatlanul jó érzés melengette
lelkemet
Hittem, hogy az életnek,
ennél boldogabb percei nincsenek,
nem lehetnek,
mert, aki így szeret, az soha
nem fájdíthat szíveket.
Emlékszel arra, mikor sírós szemeiddel
esdőn néztél rám
s én féltő mozdulattal hajoltam hozzád,
hogy karomba vegyelek,
mert, ha ölelhettelek,
felszáradtak arcunkról a könnyek
s napfénnyé változtak
az ereszekre lecsorgó, hulló esőcseppek.
Emlékszel, elengedtelek,
mikor szabadságra vágytál.
Repülhettél, mint a szárnyait kitáró sas,
mely, akkor is átszeli a tengert,
ha tajtékzó hullám sodorja...
De az a sas, az a sas, fiam,
a végtelenbe szállva is tudja,
honnan indult el, és hol van
régi otthona.
Egyszer, ha már elérhetetlen
távolságban leszek tőled fiam
és vánszorgó lábnyomom is elfújja a szél,
nem hagyva magad körül porszemnyi
emléket sem, mi rólam mesél,
jusson eszedbe gyermekkorod
mosolygó napjai.
Láss magad előtt egy képet,
ahol ketten állunk, te meg én...
Talán hároméves lehettél,
mikor határozott szavakkal mondtad
- szeretlek-
S abban a pillanatban
valami leírhatatlanul jó érzés melengette
lelkemet
Hittem, hogy az életnek,
ennél boldogabb percei nincsenek,
nem lehetnek,
mert, aki így szeret, az soha
nem fájdíthat szíveket.
Emlékszel arra, mikor sírós szemeiddel
esdőn néztél rám
s én féltő mozdulattal hajoltam hozzád,
hogy karomba vegyelek,
mert, ha ölelhettelek,
felszáradtak arcunkról a könnyek
s napfénnyé változtak
az ereszekre lecsorgó, hulló esőcseppek.
Emlékszel, elengedtelek,
mikor szabadságra vágytál.
Repülhettél, mint a szárnyait kitáró sas,
mely, akkor is átszeli a tengert,
ha tajtékzó hullám sodorja...
De az a sas, az a sas, fiam,
a végtelenbe szállva is tudja,
honnan indult el, és hol van
régi otthona.
