MegosztásBeléptek a színpadra és elkezdtek táncolni, a közönség üdvrivalgásba kezdett – VIDEÓ
A tánc az egyik legfelszabadítóbb dolog a világon. Még azok is, akik úgy gondolják, hogy nagyon bot lábuk van, egy ritmikus dallam hallatán jön, hogy táncra perdüljenek. És szerencsére táncra is perdülnek gyakran, önfeledten.Az alább videó biztos mindenki lábát megmozgatja. Valmir és Juzinha nem csak a közönségét kápráztatta el a 2014-es Forro de Domingo c. fesztiválon, hanem azóta több százezer rajongójuk is lett.
Táncukat szenvedély és energia jellemzi, ezenkívül pedig csupa összhang és harmónia tükröződik mozgásukból. A két fiatal arcán is tükröződik, hogy számukra a tánc és a zene valódi szenvedély, és az életüket jelenti.
A forro egy brazil zenei műfaj, mely több táncstílust ötvöz magában.
Gondolatok, +1:
József Attila: Majd megöregszel
Majd megöregszel és bánni fogod,
hogy bántasz, – azt, amire büszke vagy ma.
A lelkiismeret majd bekopog
s nem lesz emlék, melyben magadra hagyna.
Lesz vén ebed s az melléd települ.
Nappal pihensz majd, széken szunyókálva,
mert éjjel félni fogsz majd egyedül.
Árnyak ütnek a rezgő anyókára.
Az öreg kutya néha majd nyafog,
de a szobában csend lesz, csupa rend lesz;
hanem valaki hiányozni fog
a multból ahhoz a magányos csendhez.
Majd tipegsz s ha eleget totyogott
rossz lábod, leülsz. Fönn aranykeretben
áll ifju képed. Hozzá motyogod:
“Nem öleltem meg, hiszen nem szerettem.”
“Mit is tehettem volna?” – kérdezed,
de fogatlan szád már nem válaszolhat;
s ki a nap előtt lehunyod szemed,
alig várod, hogy feljöjjön, a holdat.
Mert ha elalszol, ugrál majd az ágy,
mint a csikó, hogy a hámot levesse.
S a félelem tünődik, nem a vágy,
a fejedben: Szeress-e, ne szeress-e.
Magadban döntöd el. Én fájlalom,
hogy nem felelhetek, ha kérded: él-e.
Mert elfárad bennem a fájdalom,
elalszik, mint a gyermek s én is véle.
Tetszett? Akkor ne felejtsd el megosztani!
József Attila: Majd megöregszel
Majd megöregszel és bánni fogod,
hogy bántasz, – azt, amire büszke vagy ma.
A lelkiismeret majd bekopog
s nem lesz emlék, melyben magadra hagyna.
Lesz vén ebed s az melléd települ.
Nappal pihensz majd, széken szunyókálva,
mert éjjel félni fogsz majd egyedül.
Árnyak ütnek a rezgő anyókára.
Az öreg kutya néha majd nyafog,
de a szobában csend lesz, csupa rend lesz;
hanem valaki hiányozni fog
a multból ahhoz a magányos csendhez.
Majd tipegsz s ha eleget totyogott
rossz lábod, leülsz. Fönn aranykeretben
áll ifju képed. Hozzá motyogod:
“Nem öleltem meg, hiszen nem szerettem.”
“Mit is tehettem volna?” – kérdezed,
de fogatlan szád már nem válaszolhat;
s ki a nap előtt lehunyod szemed,
alig várod, hogy feljöjjön, a holdat.
Mert ha elalszol, ugrál majd az ágy,
mint a csikó, hogy a hámot levesse.
S a félelem tünődik, nem a vágy,
a fejedben: Szeress-e, ne szeress-e.
Magadban döntöd el. Én fájlalom,
hogy nem felelhetek, ha kérded: él-e.
Mert elfárad bennem a fájdalom,
elalszik, mint a gyermek s én is véle.
Tetszett? Akkor ne felejtsd el megosztani!
