MegosztásEgy ember hirtelen meghalt. Egyszer csak megpillantotta az Istent, ahogy közeledett egy bőrönddel...
Egy ember hirtelen meghalt. Egyszer csak megpillantotta az Istent, ahogy közeledett egy bőrönddel a kezében.
- Fiam, itt az ideje, mennünk kell!
- De miért ilyen hamar? Olyan sok tervem volt még. – kérdezte az ember.
- Sajnálom Fiam, de most van itt az ideje, menned kell!
- És mi van a bőröndben?
- Minden ami a Tiéd volt.!
- Ami az enyém volt? Akarod mondani a holmim, a ruháim, a pénzem?
- Sajnálom fiam, de az anyagi javaid sohasem voltak a tieid. A földhöz tartoztak mindig.
- Akkor az emlékeim?
- Sajnálom fiam, de azok nem jönnek veled. Soha nem voltak a tieid. Az időhöz tartoztak.
Akkor a tehetségeim…
- Ezek sem a tieid. A körülményekhez tartoznak.
- Akkor a barátaim, a családom???
- Sajnálom fiam, de azok sem a tieid. Az életutadhoz tartoztak.
- De a feleségem, és a gyerekeim???
- Sajnálom fiam, de még ezek sem a tieid. A szívedé voltak…
- Akkor a testem???
- Ez sem volt a tiéd soha. Az a poré!
- Akkor a lelkem?
- Sajnálom fiam, de az lelked… A lelked sem volt sohasem a tied. A lelked az enyém!
A kétségbeesett ember kitépte a bőröndöt Isten kezéből, és kinyitotta. Üres volt! Könnyekkel a szemében az ember megkérdezte Istent:
- Soha nem volt semmim???
- De igen fiam, minden pillanat, amit megéltél, csakis a TIÉD volt!
- Fiam, itt az ideje, mennünk kell!
- De miért ilyen hamar? Olyan sok tervem volt még. – kérdezte az ember.
- Sajnálom Fiam, de most van itt az ideje, menned kell!
- És mi van a bőröndben?
- Minden ami a Tiéd volt.!
- Ami az enyém volt? Akarod mondani a holmim, a ruháim, a pénzem?
- Sajnálom fiam, de az anyagi javaid sohasem voltak a tieid. A földhöz tartoztak mindig.
- Akkor az emlékeim?
- Sajnálom fiam, de azok nem jönnek veled. Soha nem voltak a tieid. Az időhöz tartoztak.
Akkor a tehetségeim…
- Ezek sem a tieid. A körülményekhez tartoznak.
- Akkor a barátaim, a családom???
- Sajnálom fiam, de azok sem a tieid. Az életutadhoz tartoztak.
- De a feleségem, és a gyerekeim???
- Sajnálom fiam, de még ezek sem a tieid. A szívedé voltak…
- Akkor a testem???
- Ez sem volt a tiéd soha. Az a poré!
- Akkor a lelkem?
- Sajnálom fiam, de az lelked… A lelked sem volt sohasem a tied. A lelked az enyém!
A kétségbeesett ember kitépte a bőröndöt Isten kezéből, és kinyitotta. Üres volt! Könnyekkel a szemében az ember megkérdezte Istent:
- Soha nem volt semmim???
- De igen fiam, minden pillanat, amit megéltél, csakis a TIÉD volt!
Gondolatok, +1:
Köszönjük neked fiam, hogy hazajöttél,
mert mi már olyan öregek vagyunk,
mint fönt a padláson az a falióra
s a mutatónk már nagyon a temető felé mutat.
Szép szerén azt se tudjuk, csütörtök van-e, kedd-e?
Amikor jössz, az a mi vasárnapunk.
Apád még csak-csak, ide fut, oda fut,
de nekem már a kisajtóig is ménkü hosszú az út,
hányszor megemlegetem azt a körtefát,
amit a konyhaajtó elől fordított ki a bomba,
meg tudnék benne kapaszkodni, mint most a te karodba.
Talán ha bottal járnék! No még csak az hiányzik!
Fogom inkább a söprűt, azzal botozgatok el
a ház végéig, a kapuszájig, mint, hogy ha dolgom volna.
Csak várni ne kéne soha! Várni levélre, híradásra.
Ha kisiklik egy vonat, nem alszom éjjeleket --
A múltkor is, amikor Amerikába mentél,
a szemem belülről kisebesedett:
eljutsz-e? visszajutsz-e? ülsz-e még ide mellém?
mert nekem minden távolság: tenger és tüskebokor
és minden repülő lezuhan, melyen te utazol.
Mondom is a doktornak: doktor úr, hogyan lehet,
hogy én már a fölröppenő madártól is megijedek?
és annyi havat álmodok össze-vissza: hókazlat, hóhegyet
és mindegyik mögül a fiamat hallom -- igen, a köhögésedet,
de a fekete puskacsövek és messzelátók figyelik lépteimet.
Talán, ha én is kelek-forgok a világban amerre te,
nem féltelek a kilengő, magas házaktól
s a krokodilusos tavaktól se,
a mosolygó, késes emberektől, akik bankot rabolnak
vagy csak játszanak,
álarc van rajtuk, mint a szüreti bálos ördögökön
s bohócos nagy kalap,
de ki szegény: akkor is fél, amikor nevethetne, amikor örül,
ki van az én szívem is verve, hét vassal körös-körül.
Köszönjük neked fiam, hogy hazajöttél,
mert mi már olyan öregek vagyunk,
mint fönt a padláson az a falióra
s a mutatónk már nagyon a temető felé mutat.
Szép szerén azt se tudjuk, csütörtök van-e, kedd-e?
Amikor jössz, az a mi vasárnapunk.
Apád még csak-csak, ide fut, oda fut,
de nekem már a kisajtóig is ménkü hosszú az út,
hányszor megemlegetem azt a körtefát,
amit a konyhaajtó elől fordított ki a bomba,
meg tudnék benne kapaszkodni, mint most a te karodba.
Talán ha bottal járnék! No még csak az hiányzik!
Fogom inkább a söprűt, azzal botozgatok el
a ház végéig, a kapuszájig, mint, hogy ha dolgom volna.
Csak várni ne kéne soha! Várni levélre, híradásra.
Ha kisiklik egy vonat, nem alszom éjjeleket --
A múltkor is, amikor Amerikába mentél,
a szemem belülről kisebesedett:
eljutsz-e? visszajutsz-e? ülsz-e még ide mellém?
mert nekem minden távolság: tenger és tüskebokor
és minden repülő lezuhan, melyen te utazol.
Mondom is a doktornak: doktor úr, hogyan lehet,
hogy én már a fölröppenő madártól is megijedek?
és annyi havat álmodok össze-vissza: hókazlat, hóhegyet
és mindegyik mögül a fiamat hallom -- igen, a köhögésedet,
de a fekete puskacsövek és messzelátók figyelik lépteimet.
Talán, ha én is kelek-forgok a világban amerre te,
nem féltelek a kilengő, magas házaktól
s a krokodilusos tavaktól se,
a mosolygó, késes emberektől, akik bankot rabolnak
vagy csak játszanak,
álarc van rajtuk, mint a szüreti bálos ördögökön
s bohócos nagy kalap,
de ki szegény: akkor is fél, amikor nevethetne, amikor örül,
ki van az én szívem is verve, hét vassal körös-körül.
