MegosztásEgy ember hirtelen meghalt. Egyszer csak megpillantotta az Istent, ahogy közeledett egy bőrönddel...
Egy ember hirtelen meghalt. Egyszer csak megpillantotta az Istent, ahogy közeledett egy bőrönddel a kezében.
- Fiam, itt az ideje, mennünk kell!
- De miért ilyen hamar? Olyan sok tervem volt még. – kérdezte az ember.
- Sajnálom Fiam, de most van itt az ideje, menned kell!
- És mi van a bőröndben?
- Minden ami a Tiéd volt.!
- Ami az enyém volt? Akarod mondani a holmim, a ruháim, a pénzem?
- Sajnálom fiam, de az anyagi javaid sohasem voltak a tieid. A földhöz tartoztak mindig.
- Akkor az emlékeim?
- Sajnálom fiam, de azok nem jönnek veled. Soha nem voltak a tieid. Az időhöz tartoztak.
Akkor a tehetségeim…
- Ezek sem a tieid. A körülményekhez tartoznak.
- Akkor a barátaim, a családom???
- Sajnálom fiam, de azok sem a tieid. Az életutadhoz tartoztak.
- De a feleségem, és a gyerekeim???
- Sajnálom fiam, de még ezek sem a tieid. A szívedé voltak…
- Akkor a testem???
- Ez sem volt a tiéd soha. Az a poré!
- Akkor a lelkem?
- Sajnálom fiam, de az lelked… A lelked sem volt sohasem a tied. A lelked az enyém!
A kétségbeesett ember kitépte a bőröndöt Isten kezéből, és kinyitotta. Üres volt! Könnyekkel a szemében az ember megkérdezte Istent:
- Soha nem volt semmim???
- De igen fiam, minden pillanat, amit megéltél, csakis a TIÉD volt!
- Fiam, itt az ideje, mennünk kell!
- De miért ilyen hamar? Olyan sok tervem volt még. – kérdezte az ember.
- Sajnálom Fiam, de most van itt az ideje, menned kell!
- És mi van a bőröndben?
- Minden ami a Tiéd volt.!
- Ami az enyém volt? Akarod mondani a holmim, a ruháim, a pénzem?
- Sajnálom fiam, de az anyagi javaid sohasem voltak a tieid. A földhöz tartoztak mindig.
- Akkor az emlékeim?
- Sajnálom fiam, de azok nem jönnek veled. Soha nem voltak a tieid. Az időhöz tartoztak.
Akkor a tehetségeim…
- Ezek sem a tieid. A körülményekhez tartoznak.
- Akkor a barátaim, a családom???
- Sajnálom fiam, de azok sem a tieid. Az életutadhoz tartoztak.
- De a feleségem, és a gyerekeim???
- Sajnálom fiam, de még ezek sem a tieid. A szívedé voltak…
- Akkor a testem???
- Ez sem volt a tiéd soha. Az a poré!
- Akkor a lelkem?
- Sajnálom fiam, de az lelked… A lelked sem volt sohasem a tied. A lelked az enyém!
A kétségbeesett ember kitépte a bőröndöt Isten kezéből, és kinyitotta. Üres volt! Könnyekkel a szemében az ember megkérdezte Istent:
- Soha nem volt semmim???
- De igen fiam, minden pillanat, amit megéltél, csakis a TIÉD volt!
Gondolatok, +1:
Mi az a szerelem?
Egy nap a diák megkérdezte a tanártól, hogy „Mi az a szerelem?”
„Ahhoz, hogy meg tudjam válaszolni a kérdésed, menj ki a mezőre és válaszd ki a legnagyobb búzát, amit csak találsz, és hozd el nekem.” – válaszolta a tanár.
„A szabály az, hogy a mezőn csak egyszer mehetsz keresztül, és nem fordulhatsz vissza egy olyan búzáért, amit már elhagytál.” – tette hozzá.
A diák felöltözött és kiment a mezőre. Az első soron haladva, talált egy nagy növényt, de úgy gondolta, hátha lesz még ettől is nagyobb a többi sorban, ami csak rá vár. Aztán meglátott egy másik példányt, ez még nagyobb volt. Viszont még mindig úgy gondolta, hogy talán beljebb a sorok között lesz egy hatalmas, ezért ezt sem szakította le.
Telt az idő és már lassan túl volt a búzatábla felén, amikor azt vette észre, hogy az itt található növények meg se közelítik méretben azokat, amiket eddig látott. Elgondolkodott és már bánta, hogy nem szakított le egyet közülük.
Amikor a végére ért, visszaindult az iskolába a tanárhoz üres kézzel.
„Ez a szerelem!” – mondta rögvest a tanárnő.
„Mindig kutatsz egy jobb után, és csak később jössz rá, hogy az igazit már elmulasztottad.”
„Akkor mi a házasság tanárnő?” – kérdezte a tanuló.
„Ahhoz, hogy tudjak válaszolni neked erre a kérdésre, menj ki a kukoricamezőre, válaszd ki a legnagyobb kukoricát, és hozd ide nekem.” – felelte.
„A szabály ugyanaz. Nem fordulhatsz vissza sosem.” – tette hozzá.
A diák kiment a kukoricásba. Most már tapasztalattal a háta mögött, nem akarta elkövetni az előbbi hibáját. A kukoricás közepén leszakított egy közepes nagyságú kukoricát, és visszaindult vele az iskolába.
„Ezúttal, hoztál nekem kukoricát.” – fogadta a tanárnő.
„Kerestél egyet ami szép, és hittél benne, hogy ez lesz a legjobb választásod, mind közül.” – tette hozzá.
„Ez a házasság!”
Mi az a szerelem?
Egy nap a diák megkérdezte a tanártól, hogy „Mi az a szerelem?”
„Ahhoz, hogy meg tudjam válaszolni a kérdésed, menj ki a mezőre és válaszd ki a legnagyobb búzát, amit csak találsz, és hozd el nekem.” – válaszolta a tanár.
„A szabály az, hogy a mezőn csak egyszer mehetsz keresztül, és nem fordulhatsz vissza egy olyan búzáért, amit már elhagytál.” – tette hozzá.
A diák felöltözött és kiment a mezőre. Az első soron haladva, talált egy nagy növényt, de úgy gondolta, hátha lesz még ettől is nagyobb a többi sorban, ami csak rá vár. Aztán meglátott egy másik példányt, ez még nagyobb volt. Viszont még mindig úgy gondolta, hogy talán beljebb a sorok között lesz egy hatalmas, ezért ezt sem szakította le.
Telt az idő és már lassan túl volt a búzatábla felén, amikor azt vette észre, hogy az itt található növények meg se közelítik méretben azokat, amiket eddig látott. Elgondolkodott és már bánta, hogy nem szakított le egyet közülük.
Amikor a végére ért, visszaindult az iskolába a tanárhoz üres kézzel.
„Ez a szerelem!” – mondta rögvest a tanárnő.
„Mindig kutatsz egy jobb után, és csak később jössz rá, hogy az igazit már elmulasztottad.”
„Akkor mi a házasság tanárnő?” – kérdezte a tanuló.
„Ahhoz, hogy tudjak válaszolni neked erre a kérdésre, menj ki a kukoricamezőre, válaszd ki a legnagyobb kukoricát, és hozd ide nekem.” – felelte.
„A szabály ugyanaz. Nem fordulhatsz vissza sosem.” – tette hozzá.
A diák kiment a kukoricásba. Most már tapasztalattal a háta mögött, nem akarta elkövetni az előbbi hibáját. A kukoricás közepén leszakított egy közepes nagyságú kukoricát, és visszaindult vele az iskolába.
„Ezúttal, hoztál nekem kukoricát.” – fogadta a tanárnő.
„Kerestél egyet ami szép, és hittél benne, hogy ez lesz a legjobb választásod, mind közül.” – tette hozzá.
„Ez a házasság!”
