MegosztásKevés férfi tudja, hogy egy újjal végig simítani a nő arcán több, mint megmarkolni a fenekét…
Kevés férfi tudja, hogy egy újjal végig simítani a nő arcán több, mint megmarkolni a fenekét… Hogy mélyen a szemébe nézve jobban megismerhető, mint a dekoltázsába bámulva… Hogy beszélgetve vele többet megtudhat róla, mint utána leselkedve.. Hogy érdeklődéssel meghallgatni és megérteni felemelőbb, mint kocsival, pozícióval, pénzzel felvágni előtte…
Hogy végig cirógatni és csókolni testét élvezetesebb, mint egyből a bugyijába nyúlni… És hogy a hűség ott kezdődik, hogy nem forgolódik más nők után..Hogy jobban megbecsüli azt, ha a férfi a házimunkában segít, mint azt, ha étterembe viszi…Hogy az igazi nő szemében többet jelent az a férfi, akit szeretnek a gyerekei, mint aki mindent megvesz nekik.. Hogy egy jó szóval beljebb kerülhet a szívébe, mint ezer hazug ígérettel.
Hogy végig cirógatni és csókolni testét élvezetesebb, mint egyből a bugyijába nyúlni… És hogy a hűség ott kezdődik, hogy nem forgolódik más nők után..Hogy jobban megbecsüli azt, ha a férfi a házimunkában segít, mint azt, ha étterembe viszi…Hogy az igazi nő szemében többet jelent az a férfi, akit szeretnek a gyerekei, mint aki mindent megvesz nekik.. Hogy egy jó szóval beljebb kerülhet a szívébe, mint ezer hazug ígérettel.
Gondolatok, +1:
Amikor negyven éves lettem,
nagyon sokalltam ezt a számot;
egy évecskét hát letagadtam,
hosszabbítván az ifjúságot.
Nem tudtam akkor, mily parázslón
ifjú, aki csak negyven éves,
s magamat csalva ragaszkodtam
ahhoz az egy ellopott évhez.
Mikor azután ötven lettem,
– de csak negyvenkilencet mondtam -,
ma már tudom, – én balga lélek,
akkor is még, mily ifjú voltam.
És egyre szörnyűbb évek jöttek:
milliók haltak, ifjan égtek…
nem számoltam már életemmel,
mindegy volt már: mióta élek.
Mindegy volt már, hogy meddig élek,
– sorsom a messzi csillagokban, -
harcoltam, írtam? árva lélek,
egy elvadult embervadonban.
Hány év repült el így fölöttem,
lehetne száz, vagy ezer év is,
volt úgy, hogy majdnem összetörtem,
aztán szívem föléledt mégis.
Élek, mint ősi tölgy az erdőn,
évgyűrűimmel megjelölve,
s lombkoronás, magas fejemmel
zúgom a dalt, – tán’ mindörökre!
Amikor negyven éves lettem,
nagyon sokalltam ezt a számot;
egy évecskét hát letagadtam,
hosszabbítván az ifjúságot.
Nem tudtam akkor, mily parázslón
ifjú, aki csak negyven éves,
s magamat csalva ragaszkodtam
ahhoz az egy ellopott évhez.
Mikor azután ötven lettem,
– de csak negyvenkilencet mondtam -,
ma már tudom, – én balga lélek,
akkor is még, mily ifjú voltam.
És egyre szörnyűbb évek jöttek:
milliók haltak, ifjan égtek…
nem számoltam már életemmel,
mindegy volt már: mióta élek.
Mindegy volt már, hogy meddig élek,
– sorsom a messzi csillagokban, -
harcoltam, írtam? árva lélek,
egy elvadult embervadonban.
Hány év repült el így fölöttem,
lehetne száz, vagy ezer év is,
volt úgy, hogy majdnem összetörtem,
aztán szívem föléledt mégis.
Élek, mint ősi tölgy az erdőn,
évgyűrűimmel megjelölve,
s lombkoronás, magas fejemmel
zúgom a dalt, – tán’ mindörökre!
