Amíg fiatal vagy

Amíg fiatal vagy, nem tudhatod azt,
milyenné válsz majd a hervadás alatt,
s milyen leszel akkor, ha kezed reszketőn
érinti a villát, és a kanalat.
Amíg fiatal vagy nem is veszed észre,
hogy az idő elmúlik mindenki felett,
s az élet rozsdás szege rajtad is üt majd
begyógyulatlan vérző sebeket.
Így hát, ha látsz egy olyan embert,
akit önnön sorsa már tűzzel bélyegzett,
simogasd meg arcát, töröld le könnyeit,
hadd érezze újra mi a szeretet.
Tudd, bármily könnyű is most az életed,
egykoron majd te is megtapasztalod,
a sors nehéz súlyát csak úgy bírjuk el,
ha lesz mellettünk olyan ki segíteni fog.
milyenné válsz majd a hervadás alatt,
s milyen leszel akkor, ha kezed reszketőn
érinti a villát, és a kanalat.
Amíg fiatal vagy nem is veszed észre,
hogy az idő elmúlik mindenki felett,
s az élet rozsdás szege rajtad is üt majd
begyógyulatlan vérző sebeket.
Így hát, ha látsz egy olyan embert,
akit önnön sorsa már tűzzel bélyegzett,
simogasd meg arcát, töröld le könnyeit,
hadd érezze újra mi a szeretet.
Tudd, bármily könnyű is most az életed,
egykoron majd te is megtapasztalod,
a sors nehéz súlyát csak úgy bírjuk el,
ha lesz mellettünk olyan ki segíteni fog.
Gondolatok, +1:
Amikor negyven éves lettem,
nagyon sokalltam ezt a számot;
egy évecskét hát letagadtam,
hosszabbítván az ifjúságot.
Nem tudtam akkor, mily parázslón
ifjú, aki csak negyven éves,
s magamat csalva ragaszkodtam
ahhoz az egy ellopott évhez.
Mikor azután ötven lettem,
– de csak negyvenkilencet mondtam -,
ma már tudom, – én balga lélek,
akkor is még, mily ifjú voltam.
És egyre szörnyűbb évek jöttek:
milliók haltak, ifjan égtek…
nem számoltam már életemmel,
mindegy volt már: mióta élek.
Mindegy volt már, hogy meddig élek,
– sorsom a messzi csillagokban, -
harcoltam, írtam? árva lélek,
egy elvadult embervadonban.
Hány év repült el így fölöttem,
lehetne száz, vagy ezer év is,
volt úgy, hogy majdnem összetörtem,
aztán szívem föléledt mégis.
Élek, mint ősi tölgy az erdőn,
évgyűrűimmel megjelölve,
s lombkoronás, magas fejemmel
zúgom a dalt, – tán’ mindörökre!
Amikor negyven éves lettem,
nagyon sokalltam ezt a számot;
egy évecskét hát letagadtam,
hosszabbítván az ifjúságot.
Nem tudtam akkor, mily parázslón
ifjú, aki csak negyven éves,
s magamat csalva ragaszkodtam
ahhoz az egy ellopott évhez.
Mikor azután ötven lettem,
– de csak negyvenkilencet mondtam -,
ma már tudom, – én balga lélek,
akkor is még, mily ifjú voltam.
És egyre szörnyűbb évek jöttek:
milliók haltak, ifjan égtek…
nem számoltam már életemmel,
mindegy volt már: mióta élek.
Mindegy volt már, hogy meddig élek,
– sorsom a messzi csillagokban, -
harcoltam, írtam? árva lélek,
egy elvadult embervadonban.
Hány év repült el így fölöttem,
lehetne száz, vagy ezer év is,
volt úgy, hogy majdnem összetörtem,
aztán szívem föléledt mégis.
Élek, mint ősi tölgy az erdőn,
évgyűrűimmel megjelölve,
s lombkoronás, magas fejemmel
zúgom a dalt, – tán’ mindörökre!