MegosztásDelhusa Gjon: Gyertyák a síron
Volt egy fiú, egy régi jó barát,Közös volt minden ólomkatonánk.
És úgy nőttünk fel, Ahogy az utca nevelt:
Pofonok hátán, lányok oldalán.
Nem rég felhívtam őt, egy lány hang válaszolt:
"Nem tudsz róla? Tegnap délután autóbaleset érte őt. Kérlek, ne keresd többé..."
Oh, Istenem, mondd miért? Mondd,miért nem óvtad őt?
Kinek jó, hogy a fájdalom ily nagyra nőtt?
Állíts gyertyát a síron, ha néha arra jársz!
Útban hazafelé, ugye, megállsz?
Gyertyák a síron, s egy könnyes arcú lány,
Elindul, és visszanéz: ég-e a láng...
Volt egy fiú, egy régi jóbarát,
Közös volt minden ólomkatonánk.
És mi úgy nőttünk fel, Ahogy az utca nevelt:
Pofonok hátán, lányok oldalán.
Állíts gyertyát a síron, ha néha arra jársz!
Útban hazafelé, ugye, megállsz?
Gyertyák a síron, s egy könnyes arcú lány,
Elindul, és visszanéz: ég-e a láng...
Gondolatok, +1:
Vannak emberek, akiket egy időre ajándékba kapunk, hogy elkísérjük élete egy szakaszán. Nem igazán azért, hogy birtokoljuk vagy uralkodjunk felette. Meg azért sem, hogy tanácsainkkal megfojtsuk.
Néha csak azért, hogy menjünk mellette. Átláthatóan. Elég ha tudjuk, hogy Ő a világra jött, gondolhatunk rá. Az igazi találkozások pillanatában belopakodunk egymás életébe, és a lelkünk jót ücsörög egymásnál. Ugyanarra a dalra rezdülünk. Érezzük egymást. Az emberek azt mondják, hogy nem szeretnek szenvedni. Én mégis szeretek. Szeretem, ha valaki eszeveszetten hiányzik. Ha ott lappang az a torokszorító érzés minden porcikámban, hogy mindent odaadnék abban a pillanatban, hogy újra találkozzak vele. Érezzem újra ugyanazt a dallamot a lelkemben. Az ő dallamát és az ő rezdülését.
Van ezekben a találkozásokban is valami nagyszerű és megdöbbentően furcsa. Az élet összehoz két embert itt vagy amott, mintha a Véletlen játéka volna csupán, aztán összeköti őket a szeretet láthatatlan szövedékével. Hogy aztán sohase felejtsük el azt a dallamot, azt az illatot, azt a hangulatot, amit elénk terelt, és azokat az érzéseket, amiket a lelkünkbe csempészett.
Vannak emberek, akiket egy időre ajándékba kapunk, hogy elkísérjük élete egy szakaszán. Nem igazán azért, hogy birtokoljuk vagy uralkodjunk felette. Meg azért sem, hogy tanácsainkkal megfojtsuk.
Néha csak azért, hogy menjünk mellette. Átláthatóan. Elég ha tudjuk, hogy Ő a világra jött, gondolhatunk rá. Az igazi találkozások pillanatában belopakodunk egymás életébe, és a lelkünk jót ücsörög egymásnál. Ugyanarra a dalra rezdülünk. Érezzük egymást. Az emberek azt mondják, hogy nem szeretnek szenvedni. Én mégis szeretek. Szeretem, ha valaki eszeveszetten hiányzik. Ha ott lappang az a torokszorító érzés minden porcikámban, hogy mindent odaadnék abban a pillanatban, hogy újra találkozzak vele. Érezzem újra ugyanazt a dallamot a lelkemben. Az ő dallamát és az ő rezdülését.
Van ezekben a találkozásokban is valami nagyszerű és megdöbbentően furcsa. Az élet összehoz két embert itt vagy amott, mintha a Véletlen játéka volna csupán, aztán összeköti őket a szeretet láthatatlan szövedékével. Hogy aztán sohase felejtsük el azt a dallamot, azt az illatot, azt a hangulatot, amit elénk terelt, és azokat az érzéseket, amiket a lelkünkbe csempészett.
