MegosztásEgyszer megérted fiam...
Egyszer, ha már elérhetetlen
távolságban leszek tőled fiam
és vánszorgó lábnyomom is elfújja a szél,
nem hagyva magad körül porszemnyi
emléket sem, mi rólam mesél, jusson eszedbe gyermekkorod
mosolygó napjai.
Láss magad előtt egy képet,
ahol ketten állunk, te meg én...
Talán hároméves lehettél,
mikor határozott szavakkal mondtad
- szeretlek-
S abban a pillanatban
valami leírhatatlanul jó érzés melengette
lelkemet
Hittem, hogy az életnek,
ennél boldogabb percei nincsenek,
nem lehetnek,
mert, aki így szeret, az soha
nem fájdíthat szíveket.
Emlékszel arra, mikor sírós szemeiddel esdőn néztél rám
s én féltő mozdulattal hajoltam hozzád,
hogy karomba vegyelek,
mert, ha ölelhettelek,
felszáradtak arcunkról a könnyek
s napfénnyé változtak
az ereszekre lecsorgó, hulló esőcseppek.
Emlékszel, elengedtelek,
mikor szabadságra vágytál.
Repülhettél, mint a szárnyait kitáró sas,
mely, akkor is átszeli a tengert,
ha tajtékzó hullám sodorja...
De az a sas, az a sas, fiam,
a végtelenbe szállva is tudja,
honnan indult el, és hol van
régi otthona.
távolságban leszek tőled fiam
és vánszorgó lábnyomom is elfújja a szél,
nem hagyva magad körül porszemnyi
emléket sem, mi rólam mesél, jusson eszedbe gyermekkorod
mosolygó napjai.
Láss magad előtt egy képet,
ahol ketten állunk, te meg én...
Talán hároméves lehettél,
mikor határozott szavakkal mondtad
- szeretlek-
S abban a pillanatban
valami leírhatatlanul jó érzés melengette
lelkemet
Hittem, hogy az életnek,
ennél boldogabb percei nincsenek,
nem lehetnek,
mert, aki így szeret, az soha
nem fájdíthat szíveket.
Emlékszel arra, mikor sírós szemeiddel esdőn néztél rám
s én féltő mozdulattal hajoltam hozzád,
hogy karomba vegyelek,
mert, ha ölelhettelek,
felszáradtak arcunkról a könnyek
s napfénnyé változtak
az ereszekre lecsorgó, hulló esőcseppek.
Emlékszel, elengedtelek,
mikor szabadságra vágytál.
Repülhettél, mint a szárnyait kitáró sas,
mely, akkor is átszeli a tengert,
ha tajtékzó hullám sodorja...
De az a sas, az a sas, fiam,
a végtelenbe szállva is tudja,
honnan indult el, és hol van
régi otthona.
Gondolatok, +1:
Coelho szerint nem léteznek győztesek és vesztesek, csak életszakaszok vannak, amelyeken át kell esnünk.
Mikor egy falevél lehull, mert jön a tél, akkor ez azt jelenti, hogy a hideg, fagyos idő győzedelmeskedett felette?
A fa azt mondja a levélnek: “Ez az élet körforgása. Lehet úgy gondolod, hogy ősszel meghalsz, de közben mindvégig bennem élsz. Az életem neked köszönhetem, mert rajtad keresztül tudok lélegezni. Hála neked, az utazó embernek árnyékot tudok biztosítani, hogy legyen ahová behúzódjon a forróság elől.”
Az a férfi, aki képes felmászni a Föld legmagasabb hegyére, hogy úgy érezze, hogy ő van a világ tetején, és meglátja a felhőket maga körül, vesztessé válik, mert még valami nála is magasabban van? Az ember így gondolkodik: “Most nem én vagyok a legmagasabban, de változni fog az idő, mikor semmi sem lesz a felettem.”
Az a fiatal, akivel nemrég szakított a szerelme, le lett győzve? Ez a fiatal mondhatja a következőt: “Egy nap ismét beköszönt az életemben a szerelem, boldogabb, harmonikusabb lesz az életem, mint amilyen a volt párommal lett volna.”
Ősszel a tél kezd erőre kapni, hatalma egyre nő, a hideg ereje egyre fokozódik, de pár hónappal később megadja magát a tavasznak, aki felvirágoztatja a tájat.
A nyár azt szeretné, hogy forró, hosszú nappalai örökké nyaldossák a városokat, a dombokat, az emberek vállait, mert úgy gondolja, hogy a meleg jót tesz mindennek. De a végén el kell fogadni az ősz beköszöntét, aki nyugalmat, pihenést hoz a földre, annak lakóira.
Az élet ciklikus körforgás, nincsenek vesztesek, nincsenek győztesek, csak szakaszok vannak, amelyeken átmegyünk, amelyeket megtapasztalunk. Ha ezt megértjük, szabad emberek leszünk, képesek az elfogadásra. A természet folyamatosan, körkörösen ugyanazt az utat járja be. Tanuljunk Tőle.
Coelho szerint nem léteznek győztesek és vesztesek, csak életszakaszok vannak, amelyeken át kell esnünk.
Mikor egy falevél lehull, mert jön a tél, akkor ez azt jelenti, hogy a hideg, fagyos idő győzedelmeskedett felette?
A fa azt mondja a levélnek: “Ez az élet körforgása. Lehet úgy gondolod, hogy ősszel meghalsz, de közben mindvégig bennem élsz. Az életem neked köszönhetem, mert rajtad keresztül tudok lélegezni. Hála neked, az utazó embernek árnyékot tudok biztosítani, hogy legyen ahová behúzódjon a forróság elől.”
Az a férfi, aki képes felmászni a Föld legmagasabb hegyére, hogy úgy érezze, hogy ő van a világ tetején, és meglátja a felhőket maga körül, vesztessé válik, mert még valami nála is magasabban van? Az ember így gondolkodik: “Most nem én vagyok a legmagasabban, de változni fog az idő, mikor semmi sem lesz a felettem.”
Az a fiatal, akivel nemrég szakított a szerelme, le lett győzve? Ez a fiatal mondhatja a következőt: “Egy nap ismét beköszönt az életemben a szerelem, boldogabb, harmonikusabb lesz az életem, mint amilyen a volt párommal lett volna.”
Ősszel a tél kezd erőre kapni, hatalma egyre nő, a hideg ereje egyre fokozódik, de pár hónappal később megadja magát a tavasznak, aki felvirágoztatja a tájat.
A nyár azt szeretné, hogy forró, hosszú nappalai örökké nyaldossák a városokat, a dombokat, az emberek vállait, mert úgy gondolja, hogy a meleg jót tesz mindennek. De a végén el kell fogadni az ősz beköszöntét, aki nyugalmat, pihenést hoz a földre, annak lakóira.
Az élet ciklikus körforgás, nincsenek vesztesek, nincsenek győztesek, csak szakaszok vannak, amelyeken átmegyünk, amelyeket megtapasztalunk. Ha ezt megértjük, szabad emberek leszünk, képesek az elfogadásra. A természet folyamatosan, körkörösen ugyanazt az utat járja be. Tanuljunk Tőle.
