MegosztásAz erős nő gyengéd. Az erős nőt megközelíteni nem könnyű. Az erős nő szíve össze-vissza van törve. Az erős nő tapasztalt...
Az erős nő gyengéd.
Az erős nőt megközelíteni nem könnyű.
Az erős nő szíve össze-vissza van törve.
Az erős nő tapasztalt.
Az erős nő nyitott.
Az erős nő holtáig tanul.
Az erős nő humoros.
Az erős nőnek fontos vagy.
Az erős nő élete szélsőséges.
Az erős nő gyengének érzi magát. Néha azt hiszi, nem elég jó, viszont ezt nem látod rajta soha.
Az erős nő szenvedélyes.
Az erős nő izgalmas.
Az erős nő igazi, valódi.
Az erős nő okos.
Az erős nőhöz felérni nehéz – viszont nincs tisztában ezzel; nem tudja, mennyit ér.
Az erős nő néha magányos.
Az erős nő vágyik a szerelemre, és nagyon tud szeretni.
Az erős nő büszke. Büszke arra, amije van.
Az erős nő megbecsül.
Az erős nő vonzó.
Az erős nő találékony.
Az erős nő jó anya, jó feleség, jó szerető.
Az erős nőnek van tartása.
Az erős nő nem panaszkodik.
Az erős nő türelmes.
Az erős nő kihívás.
Az erős nőt becsülni kell.
Az erős nő ajándék.
Az erős nő szeretnivaló.
Az erős nő ritka.
Az erős nő erős.
Összefoglalva: az efféle nők igazából nagyon gyengédek, vágynak a szeretetre, a szerelemre. Az utóbbit akár több évnyi várakozás is megelőzheti.
Az erős nők olyanok néha, mint a jégcsap. Ez azért is van, mert tapasztaltak, emiatt távolságtartóak lehetnek, és ezért elérhetetlennek tűnhetnek.
Nehéz őket megközelíteni, de ha sikerül a bizalmukba férkőzni, nagyon odaadóak tudnak lenni.
Ezt a tüzet nem mindenki meri bevállalni, kedves hölgyek. Kevés „tökös” pasi van a világon, és sajnos azon kevesek közül is sokan elkeltek már.
Ezeknek a nőknek tudniuk kell, hogy semmi baj velük, csupán annyi, hogy az önértékelésüket kellene kicsit rendet tenni, tudniuk kell, mennyit érnek, tisztában kell lenniük a magasságaikkal, és azzal, hogy nem feltétlenül azért sikertelenek a szívügyek terén, mert nem érnek fel a választottjukhoz, hanem pont fordítva.
Élik az életüket a férfiak világában. Ugyanúgy dolgoznak, mint ők, mert az új kor ezt kívánja. Emberfeletti erővel bírnak, közben okosak, bájosak, szépek, csinosak, kemények és egyben selymesek.
Ezt a sok szépet egyszerre megőrizni, tisztában lenni velük, s ezáltal a helyükön kezelni saját magukat, felér egy gladiátorjátékkal a mindennapokban.
Én magam is próbálom lazán áthidalni a hétköznapok akadályait. Sikerül, mert van hitem.
Idővel bizony szükséges egy szerető társ is, aki erősíti bennük ezt a sok értékes tulajdonságot, és nem taszítja őket el az erő, amivel ezek a nők rendelkeznek.
A férfi pedig boldog lehet mellettük, mert az ilyen társ ritka. Nagyon tudnak szeretni, nagyon odaadóak, és a másik tudja, hogy vigyázni kell rájuk, mert amilyen erősek, olyan sérülékenyek is.
Az erős nőt megközelíteni nem könnyű.
Az erős nő szíve össze-vissza van törve.
Az erős nő tapasztalt.
Az erős nő nyitott.
Az erős nő holtáig tanul.
Az erős nő humoros.
Az erős nőnek fontos vagy.
Az erős nő élete szélsőséges.
Az erős nő gyengének érzi magát. Néha azt hiszi, nem elég jó, viszont ezt nem látod rajta soha.
Az erős nő szenvedélyes.
Az erős nő izgalmas.
Az erős nő igazi, valódi.
Az erős nő okos.
Az erős nőhöz felérni nehéz – viszont nincs tisztában ezzel; nem tudja, mennyit ér.
Az erős nő néha magányos.
Az erős nő vágyik a szerelemre, és nagyon tud szeretni.
Az erős nő büszke. Büszke arra, amije van.
Az erős nő megbecsül.
Az erős nő vonzó.
Az erős nő találékony.
Az erős nő jó anya, jó feleség, jó szerető.
Az erős nőnek van tartása.
Az erős nő nem panaszkodik.
Az erős nő türelmes.
Az erős nő kihívás.
Az erős nőt becsülni kell.
Az erős nő ajándék.
Az erős nő szeretnivaló.
Az erős nő ritka.
Az erős nő erős.
Összefoglalva: az efféle nők igazából nagyon gyengédek, vágynak a szeretetre, a szerelemre. Az utóbbit akár több évnyi várakozás is megelőzheti.
Az erős nők olyanok néha, mint a jégcsap. Ez azért is van, mert tapasztaltak, emiatt távolságtartóak lehetnek, és ezért elérhetetlennek tűnhetnek.
Nehéz őket megközelíteni, de ha sikerül a bizalmukba férkőzni, nagyon odaadóak tudnak lenni.
Ezt a tüzet nem mindenki meri bevállalni, kedves hölgyek. Kevés „tökös” pasi van a világon, és sajnos azon kevesek közül is sokan elkeltek már.
Ezeknek a nőknek tudniuk kell, hogy semmi baj velük, csupán annyi, hogy az önértékelésüket kellene kicsit rendet tenni, tudniuk kell, mennyit érnek, tisztában kell lenniük a magasságaikkal, és azzal, hogy nem feltétlenül azért sikertelenek a szívügyek terén, mert nem érnek fel a választottjukhoz, hanem pont fordítva.
Élik az életüket a férfiak világában. Ugyanúgy dolgoznak, mint ők, mert az új kor ezt kívánja. Emberfeletti erővel bírnak, közben okosak, bájosak, szépek, csinosak, kemények és egyben selymesek.
Ezt a sok szépet egyszerre megőrizni, tisztában lenni velük, s ezáltal a helyükön kezelni saját magukat, felér egy gladiátorjátékkal a mindennapokban.
Én magam is próbálom lazán áthidalni a hétköznapok akadályait. Sikerül, mert van hitem.
Idővel bizony szükséges egy szerető társ is, aki erősíti bennük ezt a sok értékes tulajdonságot, és nem taszítja őket el az erő, amivel ezek a nők rendelkeznek.
A férfi pedig boldog lehet mellettük, mert az ilyen társ ritka. Nagyon tudnak szeretni, nagyon odaadóak, és a másik tudja, hogy vigyázni kell rájuk, mert amilyen erősek, olyan sérülékenyek is.
Gondolatok, +1:
Mátraalján, falu szélén
lakik az én öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék,
tőle tudom ezt a mesét.
Őzgidácska, sete-suta,
rátévedt az országútra,
megbotlott egy kidőlt fába,
eltörött a gida lába.
Panaszosan sír szegényke,
arra ballag öreg néne.
Ölbe veszi, megsajnálja,
hazaviszi kis házába.
Ápolgatja, dédelgeti,
friss szénával megeteti,
forrásvízzel megitatja,
mintha volna édesanyja.
Cili cica, Bodri kutya
mellé búvik a zugolyba,
tanultak ők emberséget,
nem bántják a kis vendéget.
Gyorsan gyógyul gida lába,
elmehetne az őzbálba,
vidám táncot ellejthetne,
de nincs hozzá való kedve.
Barna szeme bús-szomorún
csüng a távol hegykoszorún.
Reggel bíbor napsugarak
játszanak a felhők alatt.
Esti szellő ködöt kerget,
dombok, lankák üzengetnek:
"Vár a sarjú, gyenge hajtás,
gyere haza, gida pajtás!"
Könnybe lábad az őz szeme,
hej, nagyon is visszamenne,
csak az anyja úgy ne várná,
csak a nénét ne sajnálná!
Éjjel-nappal visszavágyik,
hol selyem fű, puha pázsit,
tarka mező száz virága
őztestvérkét hazavárja.
Ahol mókus ugrabugrál,
kopácsol a tarka harkály,
vígan szól a kakukk hangja,
bábot cipel szorgos hangya.
Várja patak, várja szellő,
kék ég alján futó felhő,
harmatgyöngyös harangvirág,
vadárvácskák, kékek, lilák.
Öreg néne megsiratja,
vissza - dehogy - mégse tartja,
ki-ki lakjék hazájában,
őz erdőben, ember házban.
Kapuig is elkíséri,
visszatipeg öreg néni,
és integet, amíg látja:
"Élj boldogul, őzgidácska!"
Lassan lépdel, csendben ballag,
kattan ajtó, zörren ablak,
onnan lesi öreg néne,
kisgidája visszanéz-e.
Haszontalan állatkája,
egyre jobban szaporázza,
s olyan gyorsan, mint a villám,
fenn terem a mohos sziklán.
De a tetőn, hegygerincen
megfordul, hogy búcsút intsen:
"Ég áldjon, rét, kicsi csalit" -
s mint a szél, eliramodik.
Nyár elröppen, levél sárgul,
lepereg a vén bükkfárul,
hó borul már házra, rétre,
egyedül él öreg néne.
Újra kihajt fű, fa, virág,
nem felejti a kisgidát,
fordul a föld egyszer-kétszer,
zörgetnek a kerítésen.
Kitekint az ablakrésen:
ki kopogtat vajon éjjel?
Hold ragyogja be a falut,
kitárja a kicsi kaput.
Ölelésre lendül karja:
kis gidácska meg az anyja
álldogál ott; beereszti,
szíve dobban, megismeri:
őzmama lett a kisgida,
az meg ott a gida fia.
Eltörött a mellső lába,
elhozta hát a kórházba,
hogy szemével kérve kérje:
gyógyítsa meg öreg néne,
puha gyolcsba bugyolálja,
ne szepegjen fiacskája.
S köd előtte, köd utána,
belevész az éjszakába.
Gida lábát két kezébe
veszi lágyan öreg néne.
Meg is gyógyul egykettőre,
felbiceg a dombtetőre,
s mire tölgyről lehull a makk,
a kicsi bak hazaballag.
Mátraalji falu széle,
kapuban ül öreg néne,
nincs egyedül, mért is volna?
Ha fú, ha fagy, sok a dolga.
Körülötte gidák, őzek,
látogatni el-eljőnek,
télen-nyáron, évről évre,
fejük hajtják az ölébe.
Falu népe is szereti,
kedves szóval becézgeti
öreg nénét, és azóta
így nevezik: Őzanyóka.
Piros pipacs, szegfű, zsálya
virít háza ablakába,
nagy köcsögben, kis csuporban
szivárványszín száz csokor van.
Egyiket Gál Péter hozta,
másikat meg Kovács Julcsa,
harmadikat Horváth Erzsi,
úttörő lesz valamennyi.
Vadvirágnak dal a párja,
énekszótól zeng a háza,
oly vidám a gyereknóta,
nevet, sír is Őzanyóka.
Mátraalján, falu szélén
lakik az én öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék
mese őrzi aranyszívét.
Gidára vár sós kenyérke,
kalácscipó aprónépre;
egyszer te is légy vendége,
itt a vége, fuss el véle!
Mátraalján, falu szélén
lakik az én öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék,
tőle tudom ezt a mesét.
Őzgidácska, sete-suta,
rátévedt az országútra,
megbotlott egy kidőlt fába,
eltörött a gida lába.
Panaszosan sír szegényke,
arra ballag öreg néne.
Ölbe veszi, megsajnálja,
hazaviszi kis házába.
Ápolgatja, dédelgeti,
friss szénával megeteti,
forrásvízzel megitatja,
mintha volna édesanyja.
Cili cica, Bodri kutya
mellé búvik a zugolyba,
tanultak ők emberséget,
nem bántják a kis vendéget.
Gyorsan gyógyul gida lába,
elmehetne az őzbálba,
vidám táncot ellejthetne,
de nincs hozzá való kedve.
Barna szeme bús-szomorún
csüng a távol hegykoszorún.
Reggel bíbor napsugarak
játszanak a felhők alatt.
Esti szellő ködöt kerget,
dombok, lankák üzengetnek:
"Vár a sarjú, gyenge hajtás,
gyere haza, gida pajtás!"
Könnybe lábad az őz szeme,
hej, nagyon is visszamenne,
csak az anyja úgy ne várná,
csak a nénét ne sajnálná!
Éjjel-nappal visszavágyik,
hol selyem fű, puha pázsit,
tarka mező száz virága
őztestvérkét hazavárja.
Ahol mókus ugrabugrál,
kopácsol a tarka harkály,
vígan szól a kakukk hangja,
bábot cipel szorgos hangya.
Várja patak, várja szellő,
kék ég alján futó felhő,
harmatgyöngyös harangvirág,
vadárvácskák, kékek, lilák.
Öreg néne megsiratja,
vissza - dehogy - mégse tartja,
ki-ki lakjék hazájában,
őz erdőben, ember házban.
Kapuig is elkíséri,
visszatipeg öreg néni,
és integet, amíg látja:
"Élj boldogul, őzgidácska!"
Lassan lépdel, csendben ballag,
kattan ajtó, zörren ablak,
onnan lesi öreg néne,
kisgidája visszanéz-e.
Haszontalan állatkája,
egyre jobban szaporázza,
s olyan gyorsan, mint a villám,
fenn terem a mohos sziklán.
De a tetőn, hegygerincen
megfordul, hogy búcsút intsen:
"Ég áldjon, rét, kicsi csalit" -
s mint a szél, eliramodik.
Nyár elröppen, levél sárgul,
lepereg a vén bükkfárul,
hó borul már házra, rétre,
egyedül él öreg néne.
Újra kihajt fű, fa, virág,
nem felejti a kisgidát,
fordul a föld egyszer-kétszer,
zörgetnek a kerítésen.
Kitekint az ablakrésen:
ki kopogtat vajon éjjel?
Hold ragyogja be a falut,
kitárja a kicsi kaput.
Ölelésre lendül karja:
kis gidácska meg az anyja
álldogál ott; beereszti,
szíve dobban, megismeri:
őzmama lett a kisgida,
az meg ott a gida fia.
Eltörött a mellső lába,
elhozta hát a kórházba,
hogy szemével kérve kérje:
gyógyítsa meg öreg néne,
puha gyolcsba bugyolálja,
ne szepegjen fiacskája.
S köd előtte, köd utána,
belevész az éjszakába.
Gida lábát két kezébe
veszi lágyan öreg néne.
Meg is gyógyul egykettőre,
felbiceg a dombtetőre,
s mire tölgyről lehull a makk,
a kicsi bak hazaballag.
Mátraalji falu széle,
kapuban ül öreg néne,
nincs egyedül, mért is volna?
Ha fú, ha fagy, sok a dolga.
Körülötte gidák, őzek,
látogatni el-eljőnek,
télen-nyáron, évről évre,
fejük hajtják az ölébe.
Falu népe is szereti,
kedves szóval becézgeti
öreg nénét, és azóta
így nevezik: Őzanyóka.
Piros pipacs, szegfű, zsálya
virít háza ablakába,
nagy köcsögben, kis csuporban
szivárványszín száz csokor van.
Egyiket Gál Péter hozta,
másikat meg Kovács Julcsa,
harmadikat Horváth Erzsi,
úttörő lesz valamennyi.
Vadvirágnak dal a párja,
énekszótól zeng a háza,
oly vidám a gyereknóta,
nevet, sír is Őzanyóka.
Mátraalján, falu szélén
lakik az én öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék
mese őrzi aranyszívét.
Gidára vár sós kenyérke,
kalácscipó aprónépre;
egyszer te is légy vendége,
itt a vége, fuss el véle!
