Megosztás
Lehet, hogy akkoriban nem volt ilyen sokféle fagyi, de mégis akkoriban valahogy más volt minden.
Az biztos, hogy nem volt ennyi kimondhatatlan nevű fagyi és ha nekünk gyerekeknek volt egy bélásunk (kétforintosunk) rögtön elfagyiztuk. Soha semmi bajunk nem volt, akkoriban nem volt ennyiféle allergia és más furcsa betegség. Képesek voltunk egész nap mezítláb szaladgálni és néha olyan mocskosak voltunk, hogy az esti fürdővíz szinte fekete lett tőlünk. Így volt ez jó, így volt ez szép.
Te is emlékszel még ezekre az időkre?
Az biztos, hogy nem volt ennyi kimondhatatlan nevű fagyi és ha nekünk gyerekeknek volt egy bélásunk (kétforintosunk) rögtön elfagyiztuk. Soha semmi bajunk nem volt, akkoriban nem volt ennyiféle allergia és más furcsa betegség. Képesek voltunk egész nap mezítláb szaladgálni és néha olyan mocskosak voltunk, hogy az esti fürdővíz szinte fekete lett tőlünk. Így volt ez jó, így volt ez szép.
Te is emlékszel még ezekre az időkre?
Gondolatok, +1:
Amikor negyven éves lettem,
nagyon sokalltam ezt a számot;
egy évecskét hát letagadtam,
hosszabbítván az ifjúságot.
Nem tudtam akkor, mily parázslón
ifjú, aki csak negyven éves,
s magamat csalva ragaszkodtam
ahhoz az egy ellopott évhez.
Mikor azután ötven lettem,
– de csak negyvenkilencet mondtam -,
ma már tudom, – én balga lélek,
akkor is még, mily ifjú voltam.
És egyre szörnyűbb évek jöttek:
milliók haltak, ifjan égtek…
nem számoltam már életemmel,
mindegy volt már: mióta élek.
Mindegy volt már, hogy meddig élek,
– sorsom a messzi csillagokban, -
harcoltam, írtam? árva lélek,
egy elvadult embervadonban.
Hány év repült el így fölöttem,
lehetne száz, vagy ezer év is,
volt úgy, hogy majdnem összetörtem,
aztán szívem föléledt mégis.
Élek, mint ősi tölgy az erdőn,
évgyűrűimmel megjelölve,
s lombkoronás, magas fejemmel
zúgom a dalt, – tán’ mindörökre!
Amikor negyven éves lettem,
nagyon sokalltam ezt a számot;
egy évecskét hát letagadtam,
hosszabbítván az ifjúságot.
Nem tudtam akkor, mily parázslón
ifjú, aki csak negyven éves,
s magamat csalva ragaszkodtam
ahhoz az egy ellopott évhez.
Mikor azután ötven lettem,
– de csak negyvenkilencet mondtam -,
ma már tudom, – én balga lélek,
akkor is még, mily ifjú voltam.
És egyre szörnyűbb évek jöttek:
milliók haltak, ifjan égtek…
nem számoltam már életemmel,
mindegy volt már: mióta élek.
Mindegy volt már, hogy meddig élek,
– sorsom a messzi csillagokban, -
harcoltam, írtam? árva lélek,
egy elvadult embervadonban.
Hány év repült el így fölöttem,
lehetne száz, vagy ezer év is,
volt úgy, hogy majdnem összetörtem,
aztán szívem föléledt mégis.
Élek, mint ősi tölgy az erdőn,
évgyűrűimmel megjelölve,
s lombkoronás, magas fejemmel
zúgom a dalt, – tán’ mindörökre!
