Megosztás
Mindig minket, gyerekeket küldtek a boltba szódás patronért.
De nem bántuk, mert a boltba járás egyébként is olyan gyerek munka volt, és a visszajáróból vehettünk magunknak valamit.
Akkoriban pár forintból vehettünk nyalókát, vagy egy kisebb csokit.
Ezért nem bántuk mi, ha menni kellett. Sőt, olykor a gyerekek még civakodtak is, hogy ki menjen a boltba, vagy néha a testvérek közösen mentek.
A szóda mellé vettünk szörpöt. Emlékszem, milyen jól esett az a habos málnaszörp azokban a nyári melegekben...
De nem bántuk, mert a boltba járás egyébként is olyan gyerek munka volt, és a visszajáróból vehettünk magunknak valamit.
Akkoriban pár forintból vehettünk nyalókát, vagy egy kisebb csokit.
Ezért nem bántuk mi, ha menni kellett. Sőt, olykor a gyerekek még civakodtak is, hogy ki menjen a boltba, vagy néha a testvérek közösen mentek.
A szóda mellé vettünk szörpöt. Emlékszem, milyen jól esett az a habos málnaszörp azokban a nyári melegekben...
Gondolatok, +1:
Amikor negyven éves lettem,
nagyon sokalltam ezt a számot;
egy évecskét hát letagadtam,
hosszabbítván az ifjúságot.
Nem tudtam akkor, mily parázslón
ifjú, aki csak negyven éves,
s magamat csalva ragaszkodtam
ahhoz az egy ellopott évhez.
Mikor azután ötven lettem,
– de csak negyvenkilencet mondtam -,
ma már tudom, – én balga lélek,
akkor is még, mily ifjú voltam.
És egyre szörnyűbb évek jöttek:
milliók haltak, ifjan égtek…
nem számoltam már életemmel,
mindegy volt már: mióta élek.
Mindegy volt már, hogy meddig élek,
– sorsom a messzi csillagokban, -
harcoltam, írtam? árva lélek,
egy elvadult embervadonban.
Hány év repült el így fölöttem,
lehetne száz, vagy ezer év is,
volt úgy, hogy majdnem összetörtem,
aztán szívem föléledt mégis.
Élek, mint ősi tölgy az erdőn,
évgyűrűimmel megjelölve,
s lombkoronás, magas fejemmel
zúgom a dalt, – tán’ mindörökre!
Amikor negyven éves lettem,
nagyon sokalltam ezt a számot;
egy évecskét hát letagadtam,
hosszabbítván az ifjúságot.
Nem tudtam akkor, mily parázslón
ifjú, aki csak negyven éves,
s magamat csalva ragaszkodtam
ahhoz az egy ellopott évhez.
Mikor azután ötven lettem,
– de csak negyvenkilencet mondtam -,
ma már tudom, – én balga lélek,
akkor is még, mily ifjú voltam.
És egyre szörnyűbb évek jöttek:
milliók haltak, ifjan égtek…
nem számoltam már életemmel,
mindegy volt már: mióta élek.
Mindegy volt már, hogy meddig élek,
– sorsom a messzi csillagokban, -
harcoltam, írtam? árva lélek,
egy elvadult embervadonban.
Hány év repült el így fölöttem,
lehetne száz, vagy ezer év is,
volt úgy, hogy majdnem összetörtem,
aztán szívem föléledt mégis.
Élek, mint ősi tölgy az erdőn,
évgyűrűimmel megjelölve,
s lombkoronás, magas fejemmel
zúgom a dalt, – tán’ mindörökre!
