MegosztásKurczina Terézia: Anyai tűnődés
Anyukának lenni igazán gyönyörű,
megélni azonban nem mindenkor könnyű.
Gyermeked megfogant, s szíved alatt hordva,
bizonyos dolgoktól máris meg vagy fosztva.
Rögtön az elején ott van az émelygés,
majd folyton csak ennél, és sok a tévelygés;
Mérlegre, ha ráállsz, kiakadni látod,
szülésed eljöttét sóvárogva várod.
Végre ölelheted életed csillagát,
majd virrasztasz vele számtalan éjszakát.
Pelenkázás, szopi, büfi és altatás,
valamit elrontasz, lesz lelkifurdalás.
Bizonytalanságod hamar tovatűnik,
hiszen az anyaszív nagyon jól működik.
Mit, hogyan kell tenned, magad észreveszed,
ősi ösztönöddel csak őt védelmezed.
Napok egymás után oly gyorsan szaladnak,
kicsi gyermekedből iskolást avatnak.
Telnek a hónapok, örömöd végtelen,
látván, bontakozik benne az értelem.
Hihetetlen gyorsan repülnek az évek,
nem ül már öledbe, fejét fel sem éred.
Kamasz lett hirtelen, ritkán kerül haza,
nagyon keveset szól, s nincs egy kedves szava.
Majd ez is elmúlik, türelmed végtelen,
érett anyaszíved szeretetet terem.
Korábbi évekre mikor visszanézel,
lelkednek legmélyén boldogságot érzel.
Elfelejtettél már bánatot, sérelmet,
hiszen életednek ő adott értelmet.
Tudod, hogy őt egykor ajándékba kaptad,
te "csak" felnevelted, s szárnyra bocsátottad...
megélni azonban nem mindenkor könnyű.
Gyermeked megfogant, s szíved alatt hordva,
bizonyos dolgoktól máris meg vagy fosztva.
Rögtön az elején ott van az émelygés,
majd folyton csak ennél, és sok a tévelygés;
Mérlegre, ha ráállsz, kiakadni látod,
szülésed eljöttét sóvárogva várod.
Végre ölelheted életed csillagát,
majd virrasztasz vele számtalan éjszakát.
Pelenkázás, szopi, büfi és altatás,
valamit elrontasz, lesz lelkifurdalás.
Bizonytalanságod hamar tovatűnik,
hiszen az anyaszív nagyon jól működik.
Mit, hogyan kell tenned, magad észreveszed,
ősi ösztönöddel csak őt védelmezed.
Napok egymás után oly gyorsan szaladnak,
kicsi gyermekedből iskolást avatnak.
Telnek a hónapok, örömöd végtelen,
látván, bontakozik benne az értelem.
Hihetetlen gyorsan repülnek az évek,
nem ül már öledbe, fejét fel sem éred.
Kamasz lett hirtelen, ritkán kerül haza,
nagyon keveset szól, s nincs egy kedves szava.
Majd ez is elmúlik, türelmed végtelen,
érett anyaszíved szeretetet terem.
Korábbi évekre mikor visszanézel,
lelkednek legmélyén boldogságot érzel.
Elfelejtettél már bánatot, sérelmet,
hiszen életednek ő adott értelmet.
Tudod, hogy őt egykor ajándékba kaptad,
te "csak" felnevelted, s szárnyra bocsátottad...
Gondolatok, +1:
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messze ringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szőlőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
(1944)
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messze ringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szőlőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
(1944)
