Kun Magdolna: Fáradt sóhaj

Uram,
súlyos keresztem, már nehezen bírom,
hisz sok év terhét cipelem életutamon,
S úgy elfáradt szívem, úgy elfáradt lábam,
akárcsak görnyedt madárcsontú vállam
De lásd, szótlan hordom keresztem,
s kitartón viszem,
bármily kérges tőle sebzett tenyerem.
Mert tudom, amit a sors reánk rótt,
el kell viselni, akkor is, ha túl nehéz
a súlyt megemelni.

De nem baj Uram, nem baj,
ha nagy súlyt rósz is rám,
csak gyermekeim vigyázd életük során
Nekik adj még tartalmas, boldog életet,
hadd lássák szépnek a múló éveket.
Mert túl hamar eljön az a végső perc,
mikor már mindegy lesz, fekszel-e, vagy kelsz,
s mindegy lesz az is, süt-e rád a nap,
vagy dermedtté tesz az éjszakai fagy.

Tudod Uram, az anyai szív,
oly gyönge tud lenni,
ha gyermekét látja
titokban szenvedni,
mert az anyai szív dobogása
az a ritmusjel,
ami gyermekének szívében
visszhangzásra lel.
Kun Magdolna
Gondolatok, +1:
Aranyosi Ervin: Halottaknak napján

Halottaknak napján,
gondolkozz el, kérlek!
Mennyire fontosak
azok, akik élnek?
Milyen gyakran gondolsz
rájuk szeretettel?
Jelenthet-e annyit,
mint ki régen ment el?

Ilyenkor az ember
temetőbe jár ki,
Elmúlt szeretteit
véli megtalálni.
Közben annyin élnek
magányosan, távol,
kire nem jut idő,
kit a szív nem ápol.

Pedig a halottak
a szívünkben élnek.
A hétköznapokba
bőven beleférnek.
Miért nincs az élőkért
ugyanilyen ünnep,
ami lángra gyújtja
apró mécsesünket.

Aki elment, jól van,
csak egy más világon,
s nem tud örvendezni
levágott virágon.
Földdé porladt testet
látogatsz a sírnál.
Élőkért tehetnél,
ahelyett, hogy sírnál!

Oly sok a magányos,
kinek nem jut semmi.
Ki örülni tudna,
ha tudnák szeretni.
Ám ezt meg se látod
– tudod – attól félek.
Megbékélni kéne,
s nem visz rá a lélek.

Vársz, amíg késő lesz,
mikor már nem bánthat,
akkor száll szívedre,
majd a gyász, a bánat.
S jön halottak napja,
s mész a temetőbe,
bocsánatot kérni,
s elbúcsúzni tőle…