Kun Magdolna: Fáradt sóhaj

Uram,
súlyos keresztem, már nehezen bírom,
hisz sok év terhét cipelem életutamon,
S úgy elfáradt szívem, úgy elfáradt lábam,
akárcsak görnyedt madárcsontú vállam
De lásd, szótlan hordom keresztem,
s kitartón viszem,
bármily kérges tőle sebzett tenyerem.
Mert tudom, amit a sors reánk rótt,
el kell viselni, akkor is, ha túl nehéz
a súlyt megemelni.

De nem baj Uram, nem baj,
ha nagy súlyt rósz is rám,
csak gyermekeim vigyázd életük során
Nekik adj még tartalmas, boldog életet,
hadd lássák szépnek a múló éveket.
Mert túl hamar eljön az a végső perc,
mikor már mindegy lesz, fekszel-e, vagy kelsz,
s mindegy lesz az is, süt-e rád a nap,
vagy dermedtté tesz az éjszakai fagy.

Tudod Uram, az anyai szív,
oly gyönge tud lenni,
ha gyermekét látja
titokban szenvedni,
mert az anyai szív dobogása
az a ritmusjel,
ami gyermekének szívében
visszhangzásra lel.
Kun Magdolna
Gondolatok, +1:
Aminek meg kell történnie, az megtörténik...
Akivel találkoznod kell, azzal találkozol...
Akinek észre kell vennie, az észrevesz...
Ilyenkor mondhat bárki bármit, Te úgyis érzed...
Nem lehet tudni, mi lesz belőle: egy éjszaka szép emléke, évek, vagy egy élet...
Ott van és Te tudod, hogy közötök van egymáshoz...
Tehetsz bármit: valahol, egy láthatatlan dimenzióban már össze vagytok finom kis szálakkal kötözve...
Ne aggódj,ha most nem vesz észre, majd újra látod...
A legfontosabb,hogy nyitott legyél...
Nem lehet rosszkor rossz helyen lenni...
Mindig ott vagy, ahol dolgod van...
És mindig azokkal, akikkel dolgod van...
Lehet, hogy gyönyörű lesz, lehet hogy fájni fog, de ez az életed...
És ennél se szebb, se jobb, se izgalmasabb nem történhetne veled...