MegosztásKeller Mariann: Ma még a tiéd
Ma még teljesen a tiéd,
Szeme éhesen kéri meséd.
Ma még, ha fél hozzád fut,
Két karod néki védelmet nyújt.
Ma még esténkét betakargatod,
Őt, ki néked éjjeled, nappalod.
Ékes, szép szavakkal dicséred,
Öleddel oltalmazod, s félted.
Ma még le tudod törölni könnyét,
Megsokszorozhatod örömét.
Vágyik jóindulatodra, lényedre,
Két kezedre, hogy felnevelje.
Hatalmad ma még korlátlan fölötte,
Nem nézi szavad, mi lapul mögötte.
Szeme kérdőn tereád figyel,
Apró dalokkal néked énekel.
De talán holnap, mire felébred,
Üres fecsegéssé válik beszéded.
Társakat, pajtásokat másutt keres,
De ma még, ma még a gyermeked.
Legyen rá időd, vele nevetni,
Lépj vele az úton, a dolgod vezetni,
Mert a gyermekévek fecskeszárnyak,
Suhanva lobbannak a nyárnak.
Mire felkapod fejed kirepülnek,
Észre sem veszed, s már felnőnek.
Ma még egészen, teljesen tiéd,
Öleld át, ringasd gyermek- szívét.
Szeme éhesen kéri meséd.
Ma még, ha fél hozzád fut,
Két karod néki védelmet nyújt.
Ma még esténkét betakargatod,
Őt, ki néked éjjeled, nappalod.
Ékes, szép szavakkal dicséred,
Öleddel oltalmazod, s félted.
Ma még le tudod törölni könnyét,
Megsokszorozhatod örömét.
Vágyik jóindulatodra, lényedre,
Két kezedre, hogy felnevelje.
Hatalmad ma még korlátlan fölötte,
Nem nézi szavad, mi lapul mögötte.
Szeme kérdőn tereád figyel,
Apró dalokkal néked énekel.
De talán holnap, mire felébred,
Üres fecsegéssé válik beszéded.
Társakat, pajtásokat másutt keres,
De ma még, ma még a gyermeked.
Legyen rá időd, vele nevetni,
Lépj vele az úton, a dolgod vezetni,
Mert a gyermekévek fecskeszárnyak,
Suhanva lobbannak a nyárnak.
Mire felkapod fejed kirepülnek,
Észre sem veszed, s már felnőnek.
Ma még egészen, teljesen tiéd,
Öleld át, ringasd gyermek- szívét.
Gondolatok, +1:
Mi az a szerelem?
Egy nap a diák megkérdezte a tanártól, hogy „Mi az a szerelem?”
„Ahhoz, hogy meg tudjam válaszolni a kérdésed, menj ki a mezőre és válaszd ki a legnagyobb búzát, amit csak találsz, és hozd el nekem.” – válaszolta a tanár.
„A szabály az, hogy a mezőn csak egyszer mehetsz keresztül, és nem fordulhatsz vissza egy olyan búzáért, amit már elhagytál.” – tette hozzá.
A diák felöltözött és kiment a mezőre. Az első soron haladva, talált egy nagy növényt, de úgy gondolta, hátha lesz még ettől is nagyobb a többi sorban, ami csak rá vár. Aztán meglátott egy másik példányt, ez még nagyobb volt. Viszont még mindig úgy gondolta, hogy talán beljebb a sorok között lesz egy hatalmas, ezért ezt sem szakította le.
Telt az idő és már lassan túl volt a búzatábla felén, amikor azt vette észre, hogy az itt található növények meg se közelítik méretben azokat, amiket eddig látott. Elgondolkodott és már bánta, hogy nem szakított le egyet közülük.
Amikor a végére ért, visszaindult az iskolába a tanárhoz üres kézzel.
„Ez a szerelem!” – mondta rögvest a tanárnő.
„Mindig kutatsz egy jobb után, és csak később jössz rá, hogy az igazit már elmulasztottad.”
„Akkor mi a házasság tanárnő?” – kérdezte a tanuló.
„Ahhoz, hogy tudjak válaszolni neked erre a kérdésre, menj ki a kukoricamezőre, válaszd ki a legnagyobb kukoricát, és hozd ide nekem.” – felelte.
„A szabály ugyanaz. Nem fordulhatsz vissza sosem.” – tette hozzá.
A diák kiment a kukoricásba. Most már tapasztalattal a háta mögött, nem akarta elkövetni az előbbi hibáját. A kukoricás közepén leszakított egy közepes nagyságú kukoricát, és visszaindult vele az iskolába.
„Ezúttal, hoztál nekem kukoricát.” – fogadta a tanárnő.
„Kerestél egyet ami szép, és hittél benne, hogy ez lesz a legjobb választásod, mind közül.” – tette hozzá.
„Ez a házasság!”
Mi az a szerelem?
Egy nap a diák megkérdezte a tanártól, hogy „Mi az a szerelem?”
„Ahhoz, hogy meg tudjam válaszolni a kérdésed, menj ki a mezőre és válaszd ki a legnagyobb búzát, amit csak találsz, és hozd el nekem.” – válaszolta a tanár.
„A szabály az, hogy a mezőn csak egyszer mehetsz keresztül, és nem fordulhatsz vissza egy olyan búzáért, amit már elhagytál.” – tette hozzá.
A diák felöltözött és kiment a mezőre. Az első soron haladva, talált egy nagy növényt, de úgy gondolta, hátha lesz még ettől is nagyobb a többi sorban, ami csak rá vár. Aztán meglátott egy másik példányt, ez még nagyobb volt. Viszont még mindig úgy gondolta, hogy talán beljebb a sorok között lesz egy hatalmas, ezért ezt sem szakította le.
Telt az idő és már lassan túl volt a búzatábla felén, amikor azt vette észre, hogy az itt található növények meg se közelítik méretben azokat, amiket eddig látott. Elgondolkodott és már bánta, hogy nem szakított le egyet közülük.
Amikor a végére ért, visszaindult az iskolába a tanárhoz üres kézzel.
„Ez a szerelem!” – mondta rögvest a tanárnő.
„Mindig kutatsz egy jobb után, és csak később jössz rá, hogy az igazit már elmulasztottad.”
„Akkor mi a házasság tanárnő?” – kérdezte a tanuló.
„Ahhoz, hogy tudjak válaszolni neked erre a kérdésre, menj ki a kukoricamezőre, válaszd ki a legnagyobb kukoricát, és hozd ide nekem.” – felelte.
„A szabály ugyanaz. Nem fordulhatsz vissza sosem.” – tette hozzá.
A diák kiment a kukoricásba. Most már tapasztalattal a háta mögött, nem akarta elkövetni az előbbi hibáját. A kukoricás közepén leszakított egy közepes nagyságú kukoricát, és visszaindult vele az iskolába.
„Ezúttal, hoztál nekem kukoricát.” – fogadta a tanárnő.
„Kerestél egyet ami szép, és hittél benne, hogy ez lesz a legjobb választásod, mind közül.” – tette hozzá.
„Ez a házasság!”
