MegosztásEgy gyertyával, egy fotóval és egy hajszárítóval valami eszméletlen szépet készít!
1. Vegyünk egy fényképet és egy fa lapot, lehet ez akár egy új vágódeszka is. Tegyük rá a fényképet a fára, rögzítsük egy darab ragasztóval, majd vasaljuk meg a hátát. Jól nyomjuk oda, amikor felvesszük a képet, a lenyomata ott lesz a fán.2. Varázsoljunk régi hatású képet. Kenjünk be egy fa lapot Mattle Gel-el (ez bármilyen barkácsüzletben beszerezhető), és a fotót képpel lefelé fektessük bele. Jól simítsuk rá, majd hagyjuk állni 8 órán keresztül. Ezután emeljük fel a képet, dörzsöljük le a felületéről a rárakódott anyagot, majd kenjük le. Ezután kissé meg kell nedvesíteni a képet, és máris láthatjuk a régies hatást.
3. Romantikus lámpát varázsolhatunk, ha egy egyszerű üveg burára ráragasztjuk a képet, így, amikor felgyújtjuk az égőt, átvilágítja a képet.
4. Vegyünk egy átlátszó üveg mécsestartót, majd egy méretre vágott diafilm darabot a régi emlékek közül. Ragasszuk rá a gyertyatartóra a diát, és gyújtsuk meg a gyertyát.
5. A fenti technikát megcsinálhatjuk egy lámpás alakú gyertyatartóval is. A fényképet vékony fóliára nyomtassuk, és rögzítsük a lámpás mind a négy oldalára.
6. Egy vastagabb fehér gyertyára rögzítsünk egy fényképet, majd borítsuk le azt egy darab sütőpapírral. Fogjuk jó szorosan a sütőpapírt, majd fújjunk rá jó forró levegőt a hajszárítóból. Ezután vegyük le a sütőpapírt, és a fotó teljesen beleolvad a gyertyatestbe.
Gondolatok, +1:
Vannak emberek, akiket egy időre ajándékba kapunk, hogy elkísérjük élete egy szakaszán. Nem igazán azért, hogy birtokoljuk vagy uralkodjunk felette. Meg azért sem, hogy tanácsainkkal megfojtsuk.
Néha csak azért, hogy menjünk mellette. Átláthatóan. Elég ha tudjuk, hogy Ő a világra jött, gondolhatunk rá. Az igazi találkozások pillanatában belopakodunk egymás életébe, és a lelkünk jót ücsörög egymásnál. Ugyanarra a dalra rezdülünk. Érezzük egymást. Az emberek azt mondják, hogy nem szeretnek szenvedni. Én mégis szeretek. Szeretem, ha valaki eszeveszetten hiányzik. Ha ott lappang az a torokszorító érzés minden porcikámban, hogy mindent odaadnék abban a pillanatban, hogy újra találkozzak vele. Érezzem újra ugyanazt a dallamot a lelkemben. Az ő dallamát és az ő rezdülését.
Van ezekben a találkozásokban is valami nagyszerű és megdöbbentően furcsa. Az élet összehoz két embert itt vagy amott, mintha a Véletlen játéka volna csupán, aztán összeköti őket a szeretet láthatatlan szövedékével. Hogy aztán sohase felejtsük el azt a dallamot, azt az illatot, azt a hangulatot, amit elénk terelt, és azokat az érzéseket, amiket a lelkünkbe csempészett.
Vannak emberek, akiket egy időre ajándékba kapunk, hogy elkísérjük élete egy szakaszán. Nem igazán azért, hogy birtokoljuk vagy uralkodjunk felette. Meg azért sem, hogy tanácsainkkal megfojtsuk.
Néha csak azért, hogy menjünk mellette. Átláthatóan. Elég ha tudjuk, hogy Ő a világra jött, gondolhatunk rá. Az igazi találkozások pillanatában belopakodunk egymás életébe, és a lelkünk jót ücsörög egymásnál. Ugyanarra a dalra rezdülünk. Érezzük egymást. Az emberek azt mondják, hogy nem szeretnek szenvedni. Én mégis szeretek. Szeretem, ha valaki eszeveszetten hiányzik. Ha ott lappang az a torokszorító érzés minden porcikámban, hogy mindent odaadnék abban a pillanatban, hogy újra találkozzak vele. Érezzem újra ugyanazt a dallamot a lelkemben. Az ő dallamát és az ő rezdülését.
Van ezekben a találkozásokban is valami nagyszerű és megdöbbentően furcsa. Az élet összehoz két embert itt vagy amott, mintha a Véletlen játéka volna csupán, aztán összeköti őket a szeretet láthatatlan szövedékével. Hogy aztán sohase felejtsük el azt a dallamot, azt az illatot, azt a hangulatot, amit elénk terelt, és azokat az érzéseket, amiket a lelkünkbe csempészett.
