Megosztás
Havonta jelent meg, és mi alig vártuk, hogy olvashassuk.
Aki kiolvasta, attól kölcsönkértük, és mi is adtunk olyat, amit neki nem volt meg, vagy még nem olvasott ki.
Az iskolában így cserélgettük egymás közt ezeket az újságokat. Szünetben, de volt, hogy órán is olvastuk, amit ha meglátott a tanár akkor bizony elvette. Milyen vicces ugye?
Mit nem adnának a mai tanárok azért, ha a gyerekek olvasnának, nem pedig a telefonjukat nyomkodnák…
Meg volt ennek a képregényeknek a maguk csodálatos kis hangulata. Ez is hozzá tartozik a szép gyerekkori emlékeinkhez.
Oszd meg, ha Te is olvastad.
Aki kiolvasta, attól kölcsönkértük, és mi is adtunk olyat, amit neki nem volt meg, vagy még nem olvasott ki.
Az iskolában így cserélgettük egymás közt ezeket az újságokat. Szünetben, de volt, hogy órán is olvastuk, amit ha meglátott a tanár akkor bizony elvette. Milyen vicces ugye?
Mit nem adnának a mai tanárok azért, ha a gyerekek olvasnának, nem pedig a telefonjukat nyomkodnák…
Meg volt ennek a képregényeknek a maguk csodálatos kis hangulata. Ez is hozzá tartozik a szép gyerekkori emlékeinkhez.
Oszd meg, ha Te is olvastad.
Gondolatok, +1:
Amikor negyven éves lettem,
nagyon sokalltam ezt a számot;
egy évecskét hát letagadtam,
hosszabbítván az ifjúságot.
Nem tudtam akkor, mily parázslón
ifjú, aki csak negyven éves,
s magamat csalva ragaszkodtam
ahhoz az egy ellopott évhez.
Mikor azután ötven lettem,
– de csak negyvenkilencet mondtam -,
ma már tudom, – én balga lélek,
akkor is még, mily ifjú voltam.
És egyre szörnyűbb évek jöttek:
milliók haltak, ifjan égtek…
nem számoltam már életemmel,
mindegy volt már: mióta élek.
Mindegy volt már, hogy meddig élek,
– sorsom a messzi csillagokban, -
harcoltam, írtam? árva lélek,
egy elvadult embervadonban.
Hány év repült el így fölöttem,
lehetne száz, vagy ezer év is,
volt úgy, hogy majdnem összetörtem,
aztán szívem föléledt mégis.
Élek, mint ősi tölgy az erdőn,
évgyűrűimmel megjelölve,
s lombkoronás, magas fejemmel
zúgom a dalt, – tán’ mindörökre!
Amikor negyven éves lettem,
nagyon sokalltam ezt a számot;
egy évecskét hát letagadtam,
hosszabbítván az ifjúságot.
Nem tudtam akkor, mily parázslón
ifjú, aki csak negyven éves,
s magamat csalva ragaszkodtam
ahhoz az egy ellopott évhez.
Mikor azután ötven lettem,
– de csak negyvenkilencet mondtam -,
ma már tudom, – én balga lélek,
akkor is még, mily ifjú voltam.
És egyre szörnyűbb évek jöttek:
milliók haltak, ifjan égtek…
nem számoltam már életemmel,
mindegy volt már: mióta élek.
Mindegy volt már, hogy meddig élek,
– sorsom a messzi csillagokban, -
harcoltam, írtam? árva lélek,
egy elvadult embervadonban.
Hány év repült el így fölöttem,
lehetne száz, vagy ezer év is,
volt úgy, hogy majdnem összetörtem,
aztán szívem föléledt mégis.
Élek, mint ősi tölgy az erdőn,
évgyűrűimmel megjelölve,
s lombkoronás, magas fejemmel
zúgom a dalt, – tán’ mindörökre!
