Megosztás
Emlékszel még Sandokanra, a szúrós szemű kalózra?
„Változnak az idők, megváltoztam én is.”
A Sandokant alakító híres színész Kabir Bedi felett is igencsak eljárt az idő, mára már a szúrós tekintetű tigrisből kedves arcú idős úr lett.
Emlékszem arra a nyárra amikor a televízió vetítette a Sandokant, ember nem volt az utcán. Mindenki a tévé előtt ült, másnap pedig másról sem lehetett beszélni csak erről a filmről.
Akkoriban minden hosszú hajú férfit Sandokannak neveztek.
Emlékszel a zenéjére?
„Változnak az idők, megváltoztam én is.”
A Sandokant alakító híres színész Kabir Bedi felett is igencsak eljárt az idő, mára már a szúrós tekintetű tigrisből kedves arcú idős úr lett.
Emlékszem arra a nyárra amikor a televízió vetítette a Sandokant, ember nem volt az utcán. Mindenki a tévé előtt ült, másnap pedig másról sem lehetett beszélni csak erről a filmről.
Akkoriban minden hosszú hajú férfit Sandokannak neveztek.
Emlékszel a zenéjére?
Gondolatok, +1:
Amikor a gyerek azt mondja, hogy „Apa, szeretnék veled beszélni!" vagy „Apa, szeretnék neked valamit mutatni!", az lehet, hogy csak valami hülye játék a számítógépben, ami nem feltétlenül érdekel minket, de akkor se azt mondjuk, hogy „fiam, nem érek rá, nem látod, meccs van, híradó van, olvasok", bármi egyéb. „Anya szeretnék veled beszélni!" „Fiam, mosnom/főznöm/takarítanom kell…" Nem. Ez pontosan olyan, mint a halál, meg a hasmenés. Ha menni kell, hát menni kell. Le kell mindent tenni, nincs az a híradó, nincs az a meccs, ami ennél fontosabb lenne, mert a gyerek kétszer fog ilyet mondani, harmadjára nem fog hozzánk fordulni azzal, hogy ezeket a kéréseit vagy kérdéseit, ötleteit, vagy bármit megpróbálja bemutatni nekünk. És elmegy. És eltávolodik, és úgy fogunk együtt élni a családi kubatúrában, a lakáson belül, mint az idegenek.
Apa, anya, gyerek, látszatra csupa szív, szeretet, mint a Mézga család, de valójában nem ismerik egymást, mert egymással hátnak élik az életüket vagy ki-ki a saját számítógépében.
Amikor a gyerek azt mondja, hogy „Apa, szeretnék veled beszélni!" vagy „Apa, szeretnék neked valamit mutatni!", az lehet, hogy csak valami hülye játék a számítógépben, ami nem feltétlenül érdekel minket, de akkor se azt mondjuk, hogy „fiam, nem érek rá, nem látod, meccs van, híradó van, olvasok", bármi egyéb. „Anya szeretnék veled beszélni!" „Fiam, mosnom/főznöm/takarítanom kell…" Nem. Ez pontosan olyan, mint a halál, meg a hasmenés. Ha menni kell, hát menni kell. Le kell mindent tenni, nincs az a híradó, nincs az a meccs, ami ennél fontosabb lenne, mert a gyerek kétszer fog ilyet mondani, harmadjára nem fog hozzánk fordulni azzal, hogy ezeket a kéréseit vagy kérdéseit, ötleteit, vagy bármit megpróbálja bemutatni nekünk. És elmegy. És eltávolodik, és úgy fogunk együtt élni a családi kubatúrában, a lakáson belül, mint az idegenek.
Apa, anya, gyerek, látszatra csupa szív, szeretet, mint a Mézga család, de valójában nem ismerik egymást, mert egymással hátnak élik az életüket vagy ki-ki a saját számítógépében.
