„Szervusztok, Pajtikák!”

Emlékszel még Vitéz Lászlóra? Aki egy palacsintasütővel megküzdött az ördögökkel?

Gyermekkorunk hőse ő, aki szülői szemmel ugyan kifogásolható módszerekkel, de rendre elbánik a gonosszal. Sajátos nyelvezetével, és kacajával ez a mesehős több generáción keresztül szórakoztatta a gyerekeket.

Az előadás oly módon képes volt magával ragadni a gyermekek figyelmét, hogy nem volt ritka az, hogy a gyerekek bekiabálva, sőt felállva oda-oda szaladva próbáltak meg segíteni a mesehősünknek a legizgalmasabb jeleneteknél.

Sokunk kedvence volt ő, és így jó pár év eltelt is mosolyt tud csalni sokunk arcára.
Gondolatok, +1:
Vannak emberek, akiket egy időre ajándékba kapunk, hogy elkísérjük élete egy szakaszán. Nem igazán azért, hogy birtokoljuk vagy uralkodjunk felette. Meg azért sem, hogy tanácsainkkal megfojtsuk.
Néha csak azért, hogy menjünk mellette. Átláthatóan. Elég ha tudjuk, hogy Ő a világra jött, gondolhatunk rá. Az igazi találkozások pillanatában belopakodunk egymás életébe, és a lelkünk jót ücsörög egymásnál. Ugyanarra a dalra rezdülünk. Érezzük egymást. Az emberek azt mondják, hogy nem szeretnek szenvedni. Én mégis szeretek. Szeretem, ha valaki eszeveszetten hiányzik. Ha ott lappang az a torokszorító érzés minden porcikámban, hogy mindent odaadnék abban a pillanatban, hogy újra találkozzak vele. Érezzem újra ugyanazt a dallamot a lelkemben. Az ő dallamát és az ő rezdülését.
Van ezekben a találkozásokban is valami nagyszerű és megdöbbentően furcsa. Az élet összehoz két embert itt vagy amott, mintha a Véletlen játéka volna csupán, aztán összeköti őket a szeretet láthatatlan szövedékével. Hogy aztán sohase felejtsük el azt a dallamot, azt az illatot, azt a hangulatot, amit elénk terelt, és azokat az érzéseket, amiket a lelkünkbe csempészett.

Ezek is érdekelhetnek